2010. szeptember 7. (kedd)
Nagyon
fitten ébredtünk, az egy-két napos nyavalyám, úgy vettem észre, maradéktalanul
elmúlt. A forralt tejből házilag készített kiadós tejeskávés (Marianna),
illetve „nyuszis” kakaós (jómagam) reggeli után elhatároztuk, hogy amíg nem
nagy a forróság – még a reggeli, kora délelőtti órákban – felkaptatunk egy
darabon a Skala melletti hegyoldalon. Nem sok mindent terveztünk vinni
magunkkal, teljes felszerelésünk jóformán a fényképezőgép volt.
Elhagyva
az apartmanunkat, vidáman szedtük a lábunkat. Amikor épp ott jártunk, ahol a mi
kis egyirányú utcánk stoptáblával ellátott kijárati vége merőlegesen a városka
főutcájához csatlakozik, a főutca túlsó oldaláról, a trafikos stand melletti
járdaszakaszról óriási koppanás, csattanás hallatszott. Illetve, aki éppen nem
arra nézett, az valóban csak hallhatta
a koppanást, ám mi sajnos a látványnak is részesei voltunk. Egy legalább
nyolcvan éves helybéli néni (a görög anyókák szokásos sötét ruházatában és
görbebottal) teljesen kinyújtott, merev testtel zuhant hanyatt egy
szempillantás alatt, a feje a terméskövekből kirakott járdán csattant
hatalmasat.
Meghűlt
az ereinkben a vér, épp akkor értünk ki az utcánk végén a főutcára. A néni nem
moccant, arra emlékszem, hogy a nejem ezt mondta: „Jó Isten…!”, de ugyanabban a
pillanatban nem is foglalkoztunk mással, csak hogy minél gyorsabban átrohanjunk
hozzá a túloldalra. Először azt gondoltam, hogy szegénykét épp itt érte el élete
utolsó pillanata, de ahogy közel értünk hozzá, láttuk, hogy mozog a szeme.
Akkorra már a trafikos is kirohant a bódéjából és egy helybéli fiatalember is
odaszaladt. A helybéli kérdezett valamit, a néni válaszolt, majd mozdulni
próbált, hogy talpra álljon. Nem biztos, hogy sikerült volna neki. látszott,
hogy nincs annyi ereje, meg ekkor még azt sem lehetett tudni, hogy milyen
sérülése keletkezett. A fiatalember és mi annyit segítettünk neki, hogy a feje
ne a kövön legyen, hogy félig ülő helyzetbe segítettük – mivel úgy tűnt,
gerincsérülése nincs –, majd folyamatosan támasztottuk a hátát. Közben láttuk,
hogy a kövön vércseppek vannak, majd a hajáról is látszott, hogy betört a feje.
Közben a néni erősködött, hogy talpra akar állni, de a trafikos nyugtatta, hogy
maradjon úgy, eközben mobiltelefonon hívta az orvost. Amíg nem jött az orvos,
tartottuk, hogy minél kényelmesebben üljön. Mellette volt a botja és egy kis
nejlonszatyor, abban átlátszott két szem nektarin. A boltból jöhetett, ahol
megvette kis gyümölcsadagját, csak éppen haza nem ért, mert útközben baleset
érte (mi úgy gondoltuk, hogy nem csak egyszerűen felbukott, hanem rosszul
lehetett, valószínűleg elszédült).
Jó
öt percen belül odaért az orvos a kocsijával, aztán még jött valaki, ahogy
kivettük a görögök beszélgetéséből, a néni hozzátartozója lehetett. Ekkor már
sokan is voltunk körülötte, további segítségünkre nem volt szükség. (Remélem,
azóta is jól van a néni!)
Folytattuk
utunkat a tengerre merőleges főutcán felfelé, irány a hegyoldal. A trafiktól
nem több mint 200 méterre ott a település vége, de a keskeny aszfaltút halad
tovább, árnyas nagy fák, olíva- és szőlőskertek között. Jobbról és balról is
egy-egy nagy villa, apartman és kisebb hotel található.
| Ez már az utolsó villa |
| Irány a háttérben látható hegy |
Amikor az árnyas fasor
véget ér, az út folyamatosan emelkedik, egyre élesebb kanyarokkal. Épületek itt
már nincsenek, innen az út már egyértelműen a hegyre vezet, közben völgyeket
érint, majd a völgy után újabb, még nagyobb emelkedőkre kapaszkodik.
| Itt még szolidan emelkedik az út |
Egy
szűk órán át battyogtunk felfelé, meredek kaptatók, hajtűkanyarok nehezítették
nem csak a mi, hanem az autósok dolgát is. Figyelnünk kellett, próbáltunk a
kanyarokban és azok közelében úgy lavírozni, hogy az autósok számára lehetőleg
láthatók legyünk. Ha ezt nem tudtuk megoldani, akkor az autózúgás hangjának
közeledtére lehúzódtunk az út szélére, amennyire csak lehetett.
| Egyre magasabbra kanyarog |
Néha (jobbára
angol nemzetiségű) kocogókkal, ill. túrázókkal is találkoztunk felfelé és
később lefelé is. Közben meg-megálltunk fotózni.
Ahogy
haladtunk felfelé, úgy lett egyre szebb a kilátás a háttérben elterülő tengerre
és az egész környékre.
| Jól belátható a környék |
Amikor
úgy éreztük, hogy nagyon sokat mentünk már és egyre feljebb és feljebb
jutottunk a hegyre, s amikor azt gondoltuk, mindjárt felérünk, akkor a
szerpentinen a hegy mögé kerültünk: ott tornyosodott a másik hegy, olyan
magasan, hogy ekkor az az érzésünk
támadt, hogy szinte semmit nem haladtunk felfelé. Úgy döntöttünk,
visszafordulunk, egyébként is csak egy kis reggeli sétára indultunk. Jól is
tettük, mert a nap egyre keményebben tűzött. Lefelé (hazafelé) ahogy lenni
szokott, gyorsabbnak tűnt az út, igaz nem is álltunk meg annyiszor, no meg nem
küzdöttünk a gravitációval sem.
Otthon
aztán zuhanyozás, majd pihenés következett, ebédig ki sem mozdultunk.
Délután
ismét Skala-beachet látogattuk meg, igaz, az előző napokhoz képest még közelebb
a városka főutcájának tengerpart felőli végén húzódó árnyas fenyőligethez, de
azért az utolsó napágy- és napernyőerdőn túl.
| A kavicsos Skala-beach, már a napernyőkön túl |
Ezen
a napon már én is bemerészkedtem a vízbe. Tényleg hirtelen mélyül…
| A víz mindig nagyon tiszta, de gyorsan mélyül |
| Késő délutánra járt az idő |
Öt
és hat óra között mentünk haza, rendbe hoztuk magunkat, majd este hét óra után
sétálgatni indultunk a városba. A hőség elmúlt, a hőmérséklet már nagyon kellemes
volt. Bedobtuk a hazaiaknak írt képeslapokat, majd néhány dolgot beszereztünk
az egyik supermarketben. Találtunk egy nagyon részletes, nagy, szétteríthető
Kefalonia-térképet, ami nagyon megtetszett. A települések neveit latin és görög
írásjelekkel is feltüntették rajta. Kis piktogramokkal, valamint
jelmagyarázattal és a nagyobb településekhez utcatérképpel is el volt látva. A
sziget útjait rangjuk és minőségük szerint piros, narancssárga, sárga és fehér
sávok jelölték (az utóbbi szín a nem aszfaltos – murvás- és földutakat).
Az
a térképről rögtön megállapítható, hogy a szigetet igen sűrűn behálózzák az
utak, néhol (főleg a déli részeken) már-már nyomon sem lehet követni azokat,
igen kusza hálózatot alkotnak. Na, de ebben nem is érdemes logikát keresni,
bizonyára a hosszú-hosszú idők tapasztalata, szokásai, illetve a domborzati
viszonyok együtt alakították így ki.
Biztosan
kapós lehetett ez a térkép, mert ez volt belőle az utolsó darab ezen a helyen
(de a későbbiekben sem láttuk sehol ugyanezt a kiadást). Sokféle egyéb
Kefalonia-térképet lehetett még kapni, de pechünkre épp ennek – mely szerintem
a legjobb volt – nem volt feltüntetve az ára. Nézve a tucatjával az állványon
lévő semmitmondó kis 4 eurós térképeket, amelyekben alig volt információ, az
úthálózat pedig ehhez az egyszem példányhoz képest hiányos, legalább 6-8 euróra
saccoltam a kiszúrt térkép árát. Mindegy, odavittük a pénztároshoz a többi
vásárolt áruval együtt, hogy megkérdezzük az árát, legfeljebb ha túl drága, nem
kérjük. A pénztáros is tanácstalanul forgatta, nézegette, majd egy „Elá!” kiáltással kiszólt az előtérben
bóklászó férfiembernek (a férjének gondoltuk), s felmutatta neki a térképet, az
árát kérdezve. A férfi háromszor körbejárta az állványt, majd megállapította,
hogy már nincs olyan térkép (ez az, amit mi is tudtunk). Vakarták a fejüket
mindketten, aztán a harcias pénztáros asszonyság gyorsan kivágta: One-fifty (egy ötven). Naná, hogy
kértük. Parakalo!
Utólag is gyanúsan olcsónak találtuk, az úton még a
blokkot is leellenőriztük, tényleg 1,50-et ütöttek be rá. Nagy
megelégedettséggel vittük haza.