2012. június 26., kedd


2010. szeptember 7. (kedd)

Nagyon fitten ébredtünk, az egy-két napos nyavalyám, úgy vettem észre, maradéktalanul elmúlt. A forralt tejből házilag készített kiadós tejeskávés (Marianna), illetve „nyuszis” kakaós (jómagam) reggeli után elhatároztuk, hogy amíg nem nagy a forróság – még a reggeli, kora délelőtti órákban – felkaptatunk egy darabon a Skala melletti hegyoldalon. Nem sok mindent terveztünk vinni magunkkal, teljes felszerelésünk jóformán a fényképezőgép volt.
Elhagyva az apartmanunkat, vidáman szedtük a lábunkat. Amikor épp ott jártunk, ahol a mi kis egyirányú utcánk stoptáblával ellátott kijárati vége merőlegesen a városka főutcájához csatlakozik, a főutca túlsó oldaláról, a trafikos stand melletti járdaszakaszról óriási koppanás, csattanás hallatszott. Illetve, aki éppen nem arra nézett, az valóban csak hallhatta a koppanást, ám mi sajnos a látványnak is részesei voltunk. Egy legalább nyolcvan éves helybéli néni (a görög anyókák szokásos sötét ruházatában és görbebottal) teljesen kinyújtott, merev testtel zuhant hanyatt egy szempillantás alatt, a feje a terméskövekből kirakott járdán csattant hatalmasat.
Meghűlt az ereinkben a vér, épp akkor értünk ki az utcánk végén a főutcára. A néni nem moccant, arra emlékszem, hogy a nejem ezt mondta: „Jó Isten…!”, de ugyanabban a pillanatban nem is foglalkoztunk mással, csak hogy minél gyorsabban átrohanjunk hozzá a túloldalra. Először azt gondoltam, hogy szegénykét épp itt érte el élete utolsó pillanata, de ahogy közel értünk hozzá, láttuk, hogy mozog a szeme. Akkorra már a trafikos is kirohant a bódéjából és egy helybéli fiatalember is odaszaladt. A helybéli kérdezett valamit, a néni válaszolt, majd mozdulni próbált, hogy talpra álljon. Nem biztos, hogy sikerült volna neki. látszott, hogy nincs annyi ereje, meg ekkor még azt sem lehetett tudni, hogy milyen sérülése keletkezett. A fiatalember és mi annyit segítettünk neki, hogy a feje ne a kövön legyen, hogy félig ülő helyzetbe segítettük – mivel úgy tűnt, gerincsérülése nincs –, majd folyamatosan támasztottuk a hátát. Közben láttuk, hogy a kövön vércseppek vannak, majd a hajáról is látszott, hogy betört a feje. Közben a néni erősködött, hogy talpra akar állni, de a trafikos nyugtatta, hogy maradjon úgy, eközben mobiltelefonon hívta az orvost. Amíg nem jött az orvos, tartottuk, hogy minél kényelmesebben üljön. Mellette volt a botja és egy kis nejlonszatyor, abban átlátszott két szem nektarin. A boltból jöhetett, ahol megvette kis gyümölcsadagját, csak éppen haza nem ért, mert útközben baleset érte (mi úgy gondoltuk, hogy nem csak egyszerűen felbukott, hanem rosszul lehetett, valószínűleg elszédült).
Jó öt percen belül odaért az orvos a kocsijával, aztán még jött valaki, ahogy kivettük a görögök beszélgetéséből, a néni hozzátartozója lehetett. Ekkor már sokan is voltunk körülötte, további segítségünkre nem volt szükség. (Remélem, azóta is jól van a néni!)
Folytattuk utunkat a tengerre merőleges főutcán felfelé, irány a hegyoldal. A trafiktól nem több mint 200 méterre ott a település vége, de a keskeny aszfaltút halad tovább, árnyas nagy fák, olíva- és szőlőskertek között. Jobbról és balról is egy-egy nagy villa, apartman és kisebb hotel található.

Ez már az utolsó villa
Irány a háttérben látható hegy
 Amikor az árnyas fasor véget ér, az út folyamatosan emelkedik, egyre élesebb kanyarokkal. Épületek itt már nincsenek, innen az út már egyértelműen a hegyre vezet, közben völgyeket érint, majd a völgy után újabb, még nagyobb emelkedőkre kapaszkodik.

Itt még szolidan emelkedik az út
Egy szűk órán át battyogtunk felfelé, meredek kaptatók, hajtűkanyarok nehezítették nem csak a mi, hanem az autósok dolgát is. Figyelnünk kellett, próbáltunk a kanyarokban és azok közelében úgy lavírozni, hogy az autósok számára lehetőleg láthatók legyünk. Ha ezt nem tudtuk megoldani, akkor az autózúgás hangjának közeledtére lehúzódtunk az út szélére, amennyire csak lehetett.

Egyre magasabbra kanyarog
Néha (jobbára angol nemzetiségű) kocogókkal, ill. túrázókkal is találkoztunk felfelé és később lefelé is. Közben meg-megálltunk fotózni.
Ahogy haladtunk felfelé, úgy lett egyre szebb a kilátás a háttérben elterülő tengerre és az egész környékre.

Jól belátható a környék
 Amikor úgy éreztük, hogy nagyon sokat mentünk már és egyre feljebb és feljebb jutottunk a hegyre, s amikor azt gondoltuk, mindjárt felérünk, akkor a szerpentinen a hegy mögé kerültünk: ott tornyosodott a másik hegy, olyan magasan, hogy ekkor az az érzésünk támadt, hogy szinte semmit nem haladtunk felfelé. Úgy döntöttünk, visszafordulunk, egyébként is csak egy kis reggeli sétára indultunk. Jól is tettük, mert a nap egyre keményebben tűzött. Lefelé (hazafelé) ahogy lenni szokott, gyorsabbnak tűnt az út, igaz nem is álltunk meg annyiszor, no meg nem küzdöttünk a gravitációval sem.
Otthon aztán zuhanyozás, majd pihenés következett, ebédig ki sem mozdultunk.
Délután ismét Skala-beachet látogattuk meg, igaz, az előző napokhoz képest még közelebb a városka főutcájának tengerpart felőli végén húzódó árnyas fenyőligethez, de azért az utolsó napágy- és napernyőerdőn túl.

A kavicsos Skala-beach, már a napernyőkön túl
Ezen a napon már én is bemerészkedtem a vízbe. Tényleg hirtelen mélyül…

A víz mindig nagyon tiszta, de gyorsan mélyül
Késő délutánra járt az idő
Öt és hat óra között mentünk haza, rendbe hoztuk magunkat, majd este hét óra után sétálgatni indultunk a városba. A hőség elmúlt, a hőmérséklet már nagyon kellemes volt. Bedobtuk a hazaiaknak írt képeslapokat, majd néhány dolgot beszereztünk az egyik supermarketben. Találtunk egy nagyon részletes, nagy, szétteríthető Kefalonia-térképet, ami nagyon megtetszett. A települések neveit latin és görög írásjelekkel is feltüntették rajta. Kis piktogramokkal, valamint jelmagyarázattal és a nagyobb településekhez utcatérképpel is el volt látva. A sziget útjait rangjuk és minőségük szerint piros, narancssárga, sárga és fehér sávok jelölték (az utóbbi szín a nem aszfaltos – murvás- és földutakat).
Az a térképről rögtön megállapítható, hogy a szigetet igen sűrűn behálózzák az utak, néhol (főleg a déli részeken) már-már nyomon sem lehet követni azokat, igen kusza hálózatot alkotnak. Na, de ebben nem is érdemes logikát keresni, bizonyára a hosszú-hosszú idők tapasztalata, szokásai, illetve a domborzati viszonyok együtt alakították így ki.
Biztosan kapós lehetett ez a térkép, mert ez volt belőle az utolsó darab ezen a helyen (de a későbbiekben sem láttuk sehol ugyanezt a kiadást). Sokféle egyéb Kefalonia-térképet lehetett még kapni, de pechünkre épp ennek – mely szerintem a legjobb volt – nem volt feltüntetve az ára. Nézve a tucatjával az állványon lévő semmitmondó kis 4 eurós térképeket, amelyekben alig volt információ, az úthálózat pedig ehhez az egyszem példányhoz képest hiányos, legalább 6-8 euróra saccoltam a kiszúrt térkép árát. Mindegy, odavittük a pénztároshoz a többi vásárolt áruval együtt, hogy megkérdezzük az árát, legfeljebb ha túl drága, nem kérjük. A pénztáros is tanácstalanul forgatta, nézegette, majd egy „Elá!” kiáltással kiszólt az előtérben bóklászó férfiembernek (a férjének gondoltuk), s felmutatta neki a térképet, az árát kérdezve. A férfi háromszor körbejárta az állványt, majd megállapította, hogy már nincs olyan térkép (ez az, amit mi is tudtunk). Vakarták a fejüket mindketten, aztán a harcias pénztáros asszonyság gyorsan kivágta: One-fifty (egy ötven). Naná, hogy kértük. Parakalo!
Utólag is gyanúsan olcsónak találtuk, az úton még a blokkot is leellenőriztük, tényleg 1,50-et ütöttek be rá. Nagy megelégedettséggel vittük haza.