2012. június 30., szombat


2010. szeptember 11. (szombat)

Úgy látszik nem csak hazai jelenség, hogy hétvégére romlik el az idő. Ha szombat és turnusváltás, akkor itt kellett lennie a menetrendszerinti esős időnek. Reggel korán egy picit még kikukucskált a nap a felhők közül, de azt is csak azért, hogy meleg fényével a délről, Zakynthos felől gyülekező felhőket még félelmetesebb sötétlilává festhesse át. Szemlátomást közeledtek a felhők, kis idő elteltével az eleje már a kefaloniai hegyoldalakat érintette.
Néhány villámlás és dörgés kíséretében sűrű szemekben el is eredt az eső. Az erkélyünkről néztük a gomolygó felhőket és a vízfüggönyt. Sajnáltuk a hazaindulókat, akiknek a turnusváltás miatti takarítás miatt már korán el kellett hagyniuk a szobáikat és csomagjaikat is ki is kellett pakolniuk. Nem ilyenre tervezték az utolsó Skala-n töltött órákat. Mint ahogy egy héttel korábban mi is érkeztünk, délelőtt 10 órára várták az új turnust.
A régiek, mint a fecskék, vártak csomagjaikkal a villa lépcsőjén és fedett külső, földszinti részeken. A várt busz időben be is gördült, elsőként épp itt, a Renieri-nél állt meg. A szokás az, hogy először tesz egy kört az érkezőkkel: sorban a Renieri-, Hermes-, Anna-apartmanoknál csomagjaikkal együtt kiszállnak az oda tartozó utasok, majd ha már üres a busz, újra megteszi ezt a kört, hogy a hazaindulók berakják csomagjaikat. Miután ez lezajlik, a hazautazók a kb. ½ 2-es indulásig szabadon, csomagok nélkül tölthetik el az időt a városban.
Az eső közben csendesedett és ahogy egy hete mi, a most érkezők is kissé szemerkélő esőben húzogatták le utazótáskáikat a buszról és vitték a szállásukhoz. Nem kellett messzire vinniük, a busz olyan közel áll meg az apartmanokhoz, amennyire csak lehetséges.

A busz olyan közel áll meg az apartmanokhoz, amilyen közel csak lehet
Ahol a villa alkalmazottjai már végeztek a takarítással, ott azonnal el is foglalhatták a szobáikat az érkezők. A többheteseknek – így nekünk is – csak a legvégén takarították a szobáikat, erre kb. délben került sor. Az eső ekkorra szerencsére teljesen elállt, így mi elmentünk és tettünk egy kis sétát a városban. Első utunk az utcánkban tőlünk mindössze három házra lévő Pefanis autókölcsönzőhöz vezetett, ezúttal még csak érdeklődni mentünk be. Az itteni üzlet vezetője egy szimpatikus, igazi görög figura volt. Megjelenésével, ill. később a beszélgetésünk során is korrekt, megbízható ember benyomását keltette. Kérdeztük, hogy milyen feltételekkel lehet kocsit bérelni, milyen áraik vannak. Kérdezte, hogy hány fő részére, mondtuk, csupán kettőnknek. Elmondta, ha nincsenek különleges igényeink, akkor a célnak megfelel egy Daihatsu Cuoré (kb. 1000 cc), vagy egy Ford Fiesta (1100 cc). Az előbbi ára 1 napra 50 €, 2 napra 90 €, 3 napra 110 €, 4 napra 140 €, az utóbbié ugyanilyen sorrendben 50-90-120-150 €.
Több időre nem kérdeztük, mivel csak egy-két napra gondoltunk bérelni, de hosszabb időre a fajlagos költség valószínűleg még kevesebb lett volna. Igaz sétáink során láttunk nagyon sok autókölcsönzőt és ugyancsak láttunk elsőre kedvezőbbnek tűnő árakat is, de itt a Pefanis-nál garantáltan full biztosítással adták ki az autókat. Tehát bármilyen kár (beleértve a harmadik személynek okozott kárt is) esetén önrészt nem kellett volna fizetnünk, nincsenek a szerződésben rejtett, a bérlőt terhelő kötelezettségek. (Egy kivétel van ez alól, ha olyan útra térsz le, aminek a minősége nem garantálja, hogy azzal a márkával sérülés nélkül megúszhatod. Ha olyan helyre akarsz menni, terepjárót kell bérelned.) A kölcsönzős azt mondta, hogy nyugodt szívvel ajánlja a Daihatsut is, mert nagyon erős és megbízható kiskocsi, kettőnkkel képes felmenni minden hegyre Kefalonián, be lehet vele járni az egész szigetet, nagyon kis helyen megfordul, könnyű vele parkolni, stb.
Megköszöntük a tájékoztatást, mondtuk, hogy majd még eldöntjük, hogy mely napokra bérelünk, egyébként is borult idő volt, ezen a napon nem akartunk kirándulni.
Még kedélyesen váltottunk néhány mondatot, honnan és mikor jöttünk, meddig maradunk. Amikor mondtuk neki, hogy már egy hete itt vagyunk és még kettőig maradunk, fülig ért a szája és elismerően kacsintott, hogy ez igen, három hét alatt lehet pihenni rendesen. Elköszöntünk, kezünkben a kis prospektusával, amelybe kézzel – hogy emlékezzünk rá – beírta az 1-től 4 napig terjedő időre vonatkozó bérleti díjak összegét is.
Ezután még kerültünk egyet a part felé, az utcánk másik végéről érkezve jutottunk haza az apartmanunkba. Már kitakarítottak. Marianna elkészítette az ebédet, étkezés után sziesztát tartottunk. Nem mintha fáradtak lettünk volna, de azért hajnalban már észre lehetett venni, hogy hazautazás lesz, sokan már korán elkezdtek pakolni, nyüzsögni, sok zaj beszűrődött. Most jó volt a csend. Na, meg az idő is borongós volt, jólesett henyélni.
Késő délután azért megint elindultunk, ezúttal a Poros felé vezető parti út melletti járdán. A nap már kisütött a felhők közül, jó idő lett. Jó messzire elmentünk, legalább kétszer olyan messzire, mint a Skala vége tábla. Nagyon sokan, főleg angolok, szintén ott mászkáltak. Mókás volt, ahogy az autósok tartottak a sok víztócsától, a gyalogosokról meg nem is beszélve. Volt egy-két száguldozó autós, bár a legtöbbje ügyelt a járdán közlekedőkre. Egy házaspárt babakocsival azért szépen beterítettek. Egyébként Kefalonián nem elsődleges szempont a tükörsima út, főleg Poros és Skala között (bár későbbi szigeti útjainkon nagyon jó minőségű utakat is tapasztaltunk). Tele van egyenetlenségekkel, nem mindenütt összefüggő az aszfaltréteg, sok helyen látszik, hogy külön sávokban van ráhúzva, vagy mintha csak az egyik oldalra futotta volna az anyag. Persze ilyen hegyes-völgyes vidéken nem biztos, hogy mindig a tükörsima út a legelőnyösebb. Egyrészt, mert jobban csábít a gyors vezetésre, másrészt pedig a meredek kaptatón – főleg amikor egy magasabban húzódó védett útra kell felhajtani – az útfelület durvasága, érdessége előnyt is jelenthet. Szerintem, de nem vagyok közlekedési szakértő.
Estig még sétálgattunk, majd mielőtt hazafelé indultunk volna, az egyik Bakery-nél (a „fakeretes” pékség, amit Grand Marcsi ajánlott az érkezésünk napján tartott tájékoztatója során) vásároltunk baklavát. Két pékség található a főutcán egymástól nem messze, kb. 4-5 háznyira. A baklavának a fakeretesben 2 € volt darabja. Ez csak azután derült ki, miután a pénztárgépbe beütötte az eladó (az árak ugyanis éppen nem voltak feltüntetve ennél a terméknél, jobban mondva, csak egy-két árunál volt feltüntetve.) Végül is nem adtuk vissza, de tisztán emlékszem, hogy a másik pékségnél (ahol minden termék mellett szerepeltek az árak) ugyanekkora és ugyanilyen fajta baklava (az is lehet, hogy egy helyről származott) 1,50 € volt. Tanulság: ne vásárolj, ha nincs feltüntetve az ár, vagy ha előre nem kérdezel rá az árra. (Nem gondoltam, hogy ekkora lehet az árkülönbség két szinte ugyanolyan helyen kapható két ugyanolyan édesség között.)
Egyébként nem jellemző Görögországban, hogy szándékosan be akarnák csapni a turistát. Legalábbis mi magunk soha nem tapasztaltunk ilyet.
Na, mindegy, annyi pozitívum volt az egészben, hogy egy nagyon szép „dizájnos” kis dobozba csomagolta a hölgy a baklavát. Igaz, csak addig volt benne, amíg haza nem értünk és meg nem ettük a kis „drágaságokat”. Közben megjegyeztük, hogy Tolo-ban többféle alakú és ízárnyalatú baklavát ettünk és mindegyik finomabb volt az itteninél. Ez egyedül csömörségében vette fel a versenyt azokkal, de nálam épp nem ez a baklava legfőbb jó tulajdonsága. Majd a másik Bakery édességét is megkóstoljuk (ott mintha több fajtára is emlékeznék).
Este már nem mentünk sehova, Mariannának kisebb légúti problémája volt, valószínűleg az előző napi délutáni folyamatos erős szél a Porosi tengerparton nem tett jót neki.

2012. június 29., péntek


2010. szeptember 10. (péntek)

A napozástól ugyan még ma is meg kívántuk óvni magunkat, de hogy mozogjunk és ne csak otthon töltsük az időt, jó korán megreggeliztünk, majd (ugyanúgy, ahogy kedden) nekiindultunk a Skala-tól nyugatra magasodó hegynek. Közben újra találkoztunk sétálókkal, kocogókkal. A villák teraszain is mozgolódtak már. A lakott részt követő kanyar után elhaladtunk az általunk vízműnek vélt objektum mellett (szerintem innen biztosítják Skala vízellátását). Érdekes módon ezúttal egyetlen autóval sem találkoztunk, pedig jó darabon felmentünk, csak egy csapat pulyka legelészett az egyik kiszélesített kanyar mellett.
Megtaláltuk azt az utat is, amelyik a hegyről közvetlenül a Teknőc-partra (Mounda-beach) vezet le. Nem mentünk arra, mert kezdett ismét erősebben tűzni a nap, ami számunkra (de leginkább nekem) jelenleg kerülendő volt.
Az apartmanba visszatérve gyors zuhanyozás után városi sétára indultunk. Igaz ott is sütött a nap, de az üzletek belseje, a kávézók teraszai és árnyas parkok menedéket nyújtottak a leégés ellen. Így kellemesen telt a délelőtt.
A főutca végén a part melletti kis főtérnél eszünkbe jutott, hogy valamelyik este a várossal történő ismerkedés alkalmával átböngésztük a kifüggesztett menetrendet, mely szerint a ritka buszjáratok egyike 11.30-kor indul Poros-ba, a kikötővárosba. Oda, ahová múlt szombaton befutott a kompunk Kylliniből. Akkor a huszonnégy órás buszozás után természetesen egyből indultunk Skala-ra, sok mindent nem láttunk a városból.
Gondoltunk egyet, úgyis mindjárt jönnie kellett a menetrendszerinti busznak, ugorjunk át Porosba. Onnan majd 16.30-kor indul vissza Skala-ra, azzal visszatérhetünk.
Jött is a busz hajszálpontosan, a sofőrtől megvettük a két jegyet (1,50 € volt darabja). A buszon mintegy húszan lehettünk összesen, ahogy elnéztem, szinte kivétel nélkül turisták. A Skala-Poros 13 km távolságot kb. 15-20 perc alatt tettük meg. Poros városkához érve az autóbusz először megállt a kikötőnél, majd továbbment a még kb. 500 méterre lévő végállomására, a tenger partján található kis főtérre. Leszállt mindenki, közben a sofőr angolul bemondta, hogy visszafelé délután 4.30-kor fog indulni, majd az üres busszal elhajtott.
A parti főtér egy kikövezett, hosszú téglalap alakú tér, tenger felé néző padokkal, s nagyon kevés olyan fával, amely árnyat is tud adni.

A díszköves kis parti főtér Poros kikötővárosban
A tér közepén van egy taverna, a tér körül pedig, a főteret övezve több is, ahogy ajándékboltok és kávézók is. A főtértől kiindulva egy, a tengerpart vonalát követő utca halad végig a településen, a Ragia-beach végéig egész biztos (de lehet, hogy még onnan is tovább, mi csak a hosszú strand közepéig mentünk).

A Ragia-beach félkörben ível az öböl partján
A Ragia-beachen csak néhányan strandoltak. Zömmel fehéres színű nagyobb kövekkel borított a part, a víz világos türkiz színéből és a strandolókat figyelve is úgy látszott, hogy nem annyira hirtelen mélyülő a víz, mint a Skala-beachen. Túl messzire azért itt sem lehet begyalogolni, kimondottan lassan mélyülőnek ez sem nevezhető.

A beach távoli hátterében a hajókikötő
A Ragia-beach a másik irányból
A 16.30-as buszindulásig rengeteg időnk volt, be tudtuk járni a kis városkát széltében-hosszában. Közben egy szieszta időben is nyitva tartó kis supermarketben vettünk őszibarackot és kedvencünket, a hosszú szemű, nagyon zamatos görög szőlőt. Jól be is lakmároztunk belőle. Kis pihenő után folytattuk a városnézést. Mivel tűzött a nap, kénytelenek voltunk egy ajándékboltban szalmakalapot venni.
Az igazság az, hogy Porost, mint kikötővárost én nagyobb településnek képzeltem. Ugyanakkor szép a fekvése, a hegyoldalról néznek le házai.

Poros központi része
Ház egy felsőbb utcában
A hegyre nem másztunk fel, de a központi részt felfedeztük, nem volt nehéz. Átmentünk egy kis hídon is, mely egy nagyon széles és hosszú kibetonozott medencén… azt akartam írni, hogy ívelt át, de nem ívelt, inkább csak kötötte össze a kibetonozott teknő két oldalát. Utólag arra a következtetésre jutottunk, hogy ez igazából egy kis folyómeder – a torkolatánál kibetonozva –, csak totál ki van száradva. Úgy látszik a nyár nem esős évszak még a zöld Jón-szigeteken sem.
A városnézést követően a buszra még várnunk kellett, leültünk a kis téren az egyik árnyékot is adó fa alá, néztük a csodaszép színű tengert. Nem lehet és soha nem is tudunk betelni a látványával.

Lubickolók
A szél egyre erősebben fújt, s amikor a napot egy-két futó felhő eltakarta, egész hűvös lett. Egy csapat angolért kis motoros (inkább csónak, mint hajó) érkezett a betonstéghez. A kis vízi jármű alig tudott kikötni, akkora hullámok csapkodtak. A csónak kétfőnyi legénységének küszködését látva a főtéri kis tavernából futott segítségükre egy pincér, majd még egy helybélinek látszó fiatalember. Így tudott végül is kikötni a motoros, amelyre rögtön bezsúfolódott a kb. 10-15 utas. Rögtön indultak is, érdekes látvány volt. Néha az volt az ember érzése, hogy csónakostól elnyelik őket a hullámok: olykor csak a hajó orrát lehetett látni a levegőben, a fara úgy látszott, mintha már elmerült volna a vízben.
Az autóbusz megint pontosan jött és indult vissza Skala-ra. Otthon, mivel az igazi ebédet csak gyümölccsel pótoltuk, jól beebédeltünk az otthonról hozott készétel konzervekből. (Még így is maradt rendesen, de pusztítani kellett, mert hazafelé már nem akartunk cipelni egyet sem.)
Este még kisebb sétát tettünk a városban, közben a Solomos Supermarketben néhány dolgot beszereztünk (pl. tej, szőlő, narancs). Az egyik ajándékboltban egy nagyon tartalmas angol nyelvű Kefalonia és Ithaka útikalauzt is vettünk, csupán 6 € volt az ára. A földrajzi, demográfiai és egyéb általános adatokon túl történelmi áttekintést is ad az őskortól az egyes korszakokon és uralmakon keresztül napjainkig. A látnivalókról részletes ismertető található benne szép képekkel, térképekkel, útvonaltervekkel. Nagyon jó. Ha a jövő héten úgy alakul, hogy tudunk autót bérelni, jó segítség és információbázis lehet számunkra. Otthon egy darabig lapozgattuk a könyvet, lehet azt mondani, hogy az általános részt el is olvastuk, utána korán lefeküdtünk.

2012. június 28., csütörtök


2010. szeptember 9. (csütörtök)

Az Aspirin hatására a lázam ugyan érezhetően lement, de a ropogósra sült bőröm további szenvedéseket okozott. Az égési sérülés nem múlik el könnyen. Már előre láttam, hogy nem csak a mai napon, de még további jó néhányon is kerülnöm kell a napozást. Lábadozással, a hűvös (vagyis inkább csak árnyékos, de a kinti hőmérséklethez képest mégiscsak hűvösebb) szobában töltöttük a napot. A feleségem szolidaritást vállalt velem, igaz, ha strandolni szeretett volna, lekísértem volna a partra, segítettem volna a napernyőt leszúrni, de aztán én visszahúzódtam volna a part menti fenyők árnyékába. De ő sem akart napozni, az előző nap neki is sok volt. A háta nem volt teljesen rendben, annak is jót tett a pihenés.
Csak reggel a korai órákban, amikor még nem, illetve estefelé, amikor már nem sütött erősen a nap, merészkedtünk ki. A városka több utcáját bejártuk, ismerkedtünk a környezettel, padokon ücsörögtünk, egy hosszabb szakaszon végigsétáltunk a part menti sétányon, majd vissza.
A Skala-tól északra elhelyezkedő hotelekből gyalogosan is özönlöttek az angol vendégek a város központi részein található tavernákba, bárokba.

Hotel a Skala-ról Poros felé kivezető út mellett
Olyannyira, hogy a tengerpart mentén, végig a műút mellett húzódó gyalogjárdán a felfelé (Poros felé) tett sétánk során állandóan csak kerülgettük egymást velük. Azért tényleg igazolták híres udvariasságukat, a kölcsönös kitérés mellett folyamatos „thank you” hangzott a sétányon.
A part mentén, valamint a város főutcáján és annak sok mellékutcájában az épületek jó részének földszintjét vagy üzlet, vagy nyitott teraszos vendéglátóhely foglalja el – már ahogy ez a görög nyaralóhelyeken is lenni szokott.
Főleg az esti óráktól kezdődik a nagy nyüzsgés. Hét órától a templom, illetve a főutca part felőli végét határoló kis tér közötti szakaszt kordonnal rekesztik el, a főutca sétálóutcává változik. Szükség is van rá, hiszen folyamatosan jönnek-mennek, sétálgatnak az emberek, a kis játszótereken pedig még sötétedés után is nagy a gyermekzsivaj, az üdülővároska éli a szezonbéli mindennapi életét.

2012. június 27., szerda


2010. szeptember 8. (szerda)

Már előző este elhatároztuk, hogy a skalai kavicsos part helyett megpróbálunk kellemesebbet felkutatni. Annyit tudtam a Kefaloniáról szóló netes leírásokból, hogy a sziget déli partja jobbára homokos strandokkal van tele. Mivel Skala településtől déli irányban már csak kb. 3 km-re van a sziget délkeleti csücske, a Mounda-fok, ott el is kell kezdődnie a sziget déli partjának. Skala-tól tehát dél, délnyugati irányba haladva még gyalogosan is elérhetőnek kell lennie a Mounda-foktól nyugatra eső déli parti strandok közül az elsőnek. Ezek sorban egyébként: Mounda-beach, Kaminia-beach, Katelios-beach.
Mi a másodikat lőttük be célként a térképünkön és úgy gondoltuk, hogy gyalogosan közelítjük meg, legalább egyben túrázunk is. Tiszta wellness!
Az előző napi hegyi gyalogtúrához képest egy órával korábban indultunk útnak. Teljes menetfelszerelés, strandcuccok, élelem, víz, gyümölcs, napernyő, fényképezőgép, stb.
A térkép szerint a legrövidebb út a Skala – Argostoli főúton kb. 2-3 km, majd így elérve Ratzakli falut, annak templománál balra letérve a partra vezető útra, még kb. 500 méterre található a strand.
Nagyon vidáman, lendületesen haladtunk, jó volt gyalogolni. Ami rontott valamit a hangulatunkon, az a rengeteg jármű volt (a motorostól a darus autóig minden), nem győztünk figyelni, vigyázni, na meg ők sem miránk, hisz a legtöbb helyen közvetlenül az út szélén kellett haladni. A sok beláthatatlan kanyar miatt pedig amiatt is folyton variálni kellett, hogy mindig a biztonságosabb oldalon menjünk. Szűk fél óra gyaloglás után egy tenger felé mutató Mounda-beach feliratú táblát már láttunk, de mivel mi a Kaminia-beachre igyekeztünk, még mentünk tovább. Szerintünk Ratzakli faluig mindenképpen menni kellett.

A táblánál balra letérve a Mounda-beach-re lehet lejutni
Egyszer-kétszer megálltunk, mert a szép kilátás a fényképezőgép kattogtatására késztetett, majd hamarosan a faluba értünk. Rögtön a falu elejénél vezetett egy keskeny, murvás út lefelé, gondoltuk, ezen kell lemennünk, hiszen innen minden balra letérő út a tengerhez vezet. Tévedtünk!
Jó 400 méter után kezdett gyanús lenni, hogy az olajfák és elkerített kecskefarmok között nem fogunk lejutni a partra. Egy mezőgazdasági birtokra keveredtünk. Az út egy kicsit kanyarodott, ekkor tűnt fel nem messze előttünk egy okkersárga színű, ütött-kopott, még valószínűleg a 70-es évekből származó Ford Mustang. Ahogy közeledünk, láttuk, hogy benne egy ősz fejű bácsi ült, aki kissé emlékeztetett a „Vissza a jövőbe” című film professzorára. Láttuk, hogy amint észrevett bennünket, a belső visszapillantó tükörben belőtte a séróját. Amikor a kocsija mellé értünk, köszöntünk neki: Kalimera! –, ő pedig ugyanígy viszonozta. Letekert ajtóüvegnél ült, mi csak annyit kérdeztünk tőle, közben kezünkkel előremutatva tovább az úton, hogy Kaminia-beach? Nem, nem, integetett a kezével. Ki is szállt, hogy meg tudja mutatni, hogy merre menjünk: először is vissza a Skala – Argostoli főútra, majd ott right (jobbra), mondta, közben a bal kezével balra mutatott. Miután megbeszéltük, majd közösen többször is megismételtük és megerősítettük egymásnak, hogy a bal az left, újra nekikezdett az útbaigazításnak. Tehát főút, ott balra, be kell menni Ratzakli faluba, majd azon csaknem keresztülhaladva, épp amikor elérjük a templomot, kell lemenni balra a tengerpartra. Az lesz Kamimia-beach. Rendes volt, mert megkérdezte, hogy elvigyen-e bennünket, de mondtuk, köszönjük, nem, mert szükségünk van a gyaloglásra is. Barátságosan elköszöntünk és úgy is lett, ahogy mondta, egy fél óra sem kellett, s leértünk a tengerpartra.

Keskeny, mély völgy Skala és Ratzakli falu között
A templomnál egyébként van egy szép útbaigazító tábla is Kaminia-beach felirattal. Számunkra szokatlanul meredek, kanyargós út vezetett le. Nem hosszú, szerintem 300-400 méter lehet.

Ratzakli faluból a Kaminia-beach-re levezető út
A strand már fentről nézve is nagyon szép.

Kaminia-beach – a távoli horizonton Zakynthos szigete
Szélcsendes időben értünk oda, a széles homokföveny mögött csendesen, alig mozogva csillogott a tenger. A partja finom homokos, a víz nagyon sekély. Tapasztaltuk, hogy az ember megunja az életét, mire annyira beér, hogy a víz a nyakáig érjen. Nagyon-nagyon lassan és tényleg csak fokozatosan mélyül.

Széles homokpart
Néhány csoport (szokás szerint csoportonként eltérő színű) napernyő- és nyugágysor húzódott a part mentén. 5 euró/szett/nap, ez volt a 2010. évi átlagos skalai ár is egyben.
Mi vittük a saját napernyőnket és fekvőhelyünket, úgy hogy mi arra a részre táboroztunk le, ahol már véget ért a fizetős napernyők sora.

Napernyők fedezékében
A parton teknőcfészkek vannak, nádrudakkal ügyesen körbekerítve, mintegy védve azokat. Rajtuk tájékoztató tábla, tudnivalók a védett állattal kapcsolatban.

Védett teknőcfészek
A teknőcök védelme érdekében közzétett tájékoztató
Miután elfoglaltuk helyünket a parton, azonnal a vízbe mentünk, a hosszú gyaloglás után erre vágytunk leginkább. De ahhoz, hogy beérjünk rendesen, tényleg meg kellett dolgozni. Mégy
tíz métert és még mindig bokáig ér. Lépdelsz a kis homokredőkön, melyeket a borzolódó víz alakított ilyenre és nem mélyül. Később is csak lassan, fokozatosan.
Ez a part menti 20-30 méter széles víz sáv egyébként délre már nem is langyos, hanem szabályszerűen meleg, úgy felhevíti a nap.
Az egyetlen, ami zavart a beach-en, hogy gyakori rendszerességgel vaddarazsak röpködtek körülöttünk. Megállapítottuk, hogy a darazsaknak a legfejlettebb érzékszerve az orruk lehet. De nem ám a mézre, vagy hasonló édes csemegékre buktak a legjobban (bár a műzliszeleteinkre is lecsaptak), hanem a Gyulai kolbászra. Kénytelenek voltunk a következőképpen enni: nejlonzacskóba benyúl, kenyeret tör, kolbászt harap, nejlonzacskót lezár, de mindezt villámgyorsan. Szendvics készítésére, katonázgatásra esély sem volt. Persze a fenti módszerrel sem mindig sikerült lerázni a darazsat, ha már ott repült a közelben, mint a kamikáze. Hirtelen elvesztette ugyan az illat forrását, de továbbra is a közelben körözött.
Fél óra alatt sikerült ilyen körülmények között valamennyit ebédelnünk, a szőlőt is hasonlóképpen ettük.
Eltelt egy kis idő, a szél kezdett feltámadni, de kellemes volt, mert amúgy a forróság már napernyő alatt is kezdett volna elviselhetetlen lenni. Sűrűn be-be kellett menni a vízbe.
A közelünkben letelepedett (szintén plédre) egy angol házaspár. Negyven-ötven körüliek voltak, az alakjuk rögtön elárulta, hogy melyikük miért éppen olyan, mint amilyen. A férfi vékony, rögtön futott a vízbe, nagy sebességgel gázolt befelé arra a részre, ahol már lehet úszni. A hölgy (kicsit több hurka volt rajta, mint a férjén) inkább letelepedett  a plédre, majd rögtön egy akkora szendviccsel indított, mint a választási malac. Azt is gyorsan ette, egyik pillanatban volt, azután nem. Szerintem a darazsak miatt is. ☺ Egy darázs (vagy több) meg is támadhatta, mert egyszer csak ijedten csapkodott.
A Magnum jégkrémet viszont biztosan nem szeretik a darazsak, mert később mindketten kényelmesen bedörmögtek egyet, nem láttunk hadakozást. (Pedig amikor elkezdték kicsomagolni a hideg finomságot, mondtuk is egymásnak, hogy na, majd ezt nézd meg, s mintegy show-műsorra várva, kényelmesebb helyzetbe rendeződtünk a napernyőnk alatt.
Szerencséjükre, tévedtünk. De, hogy mi milyen undokok voltunk!)
Három óra körül már minden létezőt magamra vettem és a nyakamra terítettem annak ellenére, hogy egyébként a napernyő alatt voltunk. Úgy égetett és szinte szúrva sugárzott a nap. Úgy látszott, már a szeptemberi napozást sem bírom. Csak azért nem indultunk rögtön haza, mert ilyen tűző napsütésben gyalogolni még a napernyő alatti szenvedésnél is rosszabb lett volna.
Bár még ötkor sem szűnt a perzselő hőség, hazaindultunk. Nem arra indultunk, amerre jöttünk, hanem – hogy a zsúfolt főút egy szakaszát elkerüljük – kitaláltuk, hogy végig a part fölött, az azzal párhuzamos murvás úton elmegyünk a Mounda-beach-ig, majd csak ott megyünk fel a főútra. Kegyetlen meleg volt, szerencsére néha beért az út fölé egy-egy fa árnyéka. A Mounda-beach-től felfelé a kellemetlenséget a hőségen túl az út rendkívüli meredeksége is fokozta. Kiszáradt a torkunk, szédelegtünk. Egy terebélyes olívafa árnyékában meg is kellett állnunk rövid időre. Onnan még egy jó nekirugaszkodás és felértünk a főútra. Ott vonultunk – ketten – libasorban, amikor hátulról autókürt hangját hallottuk. Kis szünet, majd ismét. Hogy-hogy nem fér el, gondoltuk, hisz elég széles az út még két autóbusznak is, ráadásul szemből sem jött semmi. A nejem, Marianna nézett hátra először és pillantotta meg az ismerősöket. Együtt érkeztünk Skala-ra múlt szombaton, az érkezés napjának estéjén sétálgattunk, beszélgettünk velük. Egy nagyon kedves házaspár, Erika és Zoli. Bérelt kocsival jöttek és felismertek bennünket. A felmentő sereg! Nagyon jókor jöttek. Így villámgyorsan otthon voltunk.
A zuhanyozást alig bírtam ki, a törülközést meg el is hagytam, úgy égett a bőröm. Kegyetlenül leégtem. Az zavart, hogy ezt tudtam is előre és egész nap a napernyő alatt tartózkodtam, vagy ruhával védtem magam (kivéve, amikor a vízben voltam), de ez a védelem is kevés volt. Ismét belázasodtam estére. Szerintem ennél enyhébb égési sérülésekkel is kerültek már kórházba. Sütött a bőröm, úgy árasztottam a forróságot, mint a kemence. Éjszaka lázcsillapítót is kellett bevennem. Na, néhány napig kerülöm a napsütést, az biztos!

2012. június 26., kedd


2010. szeptember 7. (kedd)

Nagyon fitten ébredtünk, az egy-két napos nyavalyám, úgy vettem észre, maradéktalanul elmúlt. A forralt tejből házilag készített kiadós tejeskávés (Marianna), illetve „nyuszis” kakaós (jómagam) reggeli után elhatároztuk, hogy amíg nem nagy a forróság – még a reggeli, kora délelőtti órákban – felkaptatunk egy darabon a Skala melletti hegyoldalon. Nem sok mindent terveztünk vinni magunkkal, teljes felszerelésünk jóformán a fényképezőgép volt.
Elhagyva az apartmanunkat, vidáman szedtük a lábunkat. Amikor épp ott jártunk, ahol a mi kis egyirányú utcánk stoptáblával ellátott kijárati vége merőlegesen a városka főutcájához csatlakozik, a főutca túlsó oldaláról, a trafikos stand melletti járdaszakaszról óriási koppanás, csattanás hallatszott. Illetve, aki éppen nem arra nézett, az valóban csak hallhatta a koppanást, ám mi sajnos a látványnak is részesei voltunk. Egy legalább nyolcvan éves helybéli néni (a görög anyókák szokásos sötét ruházatában és görbebottal) teljesen kinyújtott, merev testtel zuhant hanyatt egy szempillantás alatt, a feje a terméskövekből kirakott járdán csattant hatalmasat.
Meghűlt az ereinkben a vér, épp akkor értünk ki az utcánk végén a főutcára. A néni nem moccant, arra emlékszem, hogy a nejem ezt mondta: „Jó Isten…!”, de ugyanabban a pillanatban nem is foglalkoztunk mással, csak hogy minél gyorsabban átrohanjunk hozzá a túloldalra. Először azt gondoltam, hogy szegénykét épp itt érte el élete utolsó pillanata, de ahogy közel értünk hozzá, láttuk, hogy mozog a szeme. Akkorra már a trafikos is kirohant a bódéjából és egy helybéli fiatalember is odaszaladt. A helybéli kérdezett valamit, a néni válaszolt, majd mozdulni próbált, hogy talpra álljon. Nem biztos, hogy sikerült volna neki. látszott, hogy nincs annyi ereje, meg ekkor még azt sem lehetett tudni, hogy milyen sérülése keletkezett. A fiatalember és mi annyit segítettünk neki, hogy a feje ne a kövön legyen, hogy félig ülő helyzetbe segítettük – mivel úgy tűnt, gerincsérülése nincs –, majd folyamatosan támasztottuk a hátát. Közben láttuk, hogy a kövön vércseppek vannak, majd a hajáról is látszott, hogy betört a feje. Közben a néni erősködött, hogy talpra akar állni, de a trafikos nyugtatta, hogy maradjon úgy, eközben mobiltelefonon hívta az orvost. Amíg nem jött az orvos, tartottuk, hogy minél kényelmesebben üljön. Mellette volt a botja és egy kis nejlonszatyor, abban átlátszott két szem nektarin. A boltból jöhetett, ahol megvette kis gyümölcsadagját, csak éppen haza nem ért, mert útközben baleset érte (mi úgy gondoltuk, hogy nem csak egyszerűen felbukott, hanem rosszul lehetett, valószínűleg elszédült).
Jó öt percen belül odaért az orvos a kocsijával, aztán még jött valaki, ahogy kivettük a görögök beszélgetéséből, a néni hozzátartozója lehetett. Ekkor már sokan is voltunk körülötte, további segítségünkre nem volt szükség. (Remélem, azóta is jól van a néni!)
Folytattuk utunkat a tengerre merőleges főutcán felfelé, irány a hegyoldal. A trafiktól nem több mint 200 méterre ott a település vége, de a keskeny aszfaltút halad tovább, árnyas nagy fák, olíva- és szőlőskertek között. Jobbról és balról is egy-egy nagy villa, apartman és kisebb hotel található.

Ez már az utolsó villa
Irány a háttérben látható hegy
 Amikor az árnyas fasor véget ér, az út folyamatosan emelkedik, egyre élesebb kanyarokkal. Épületek itt már nincsenek, innen az út már egyértelműen a hegyre vezet, közben völgyeket érint, majd a völgy után újabb, még nagyobb emelkedőkre kapaszkodik.

Itt még szolidan emelkedik az út
Egy szűk órán át battyogtunk felfelé, meredek kaptatók, hajtűkanyarok nehezítették nem csak a mi, hanem az autósok dolgát is. Figyelnünk kellett, próbáltunk a kanyarokban és azok közelében úgy lavírozni, hogy az autósok számára lehetőleg láthatók legyünk. Ha ezt nem tudtuk megoldani, akkor az autózúgás hangjának közeledtére lehúzódtunk az út szélére, amennyire csak lehetett.

Egyre magasabbra kanyarog
Néha (jobbára angol nemzetiségű) kocogókkal, ill. túrázókkal is találkoztunk felfelé és később lefelé is. Közben meg-megálltunk fotózni.
Ahogy haladtunk felfelé, úgy lett egyre szebb a kilátás a háttérben elterülő tengerre és az egész környékre.

Jól belátható a környék
 Amikor úgy éreztük, hogy nagyon sokat mentünk már és egyre feljebb és feljebb jutottunk a hegyre, s amikor azt gondoltuk, mindjárt felérünk, akkor a szerpentinen a hegy mögé kerültünk: ott tornyosodott a másik hegy, olyan magasan, hogy ekkor az az érzésünk támadt, hogy szinte semmit nem haladtunk felfelé. Úgy döntöttünk, visszafordulunk, egyébként is csak egy kis reggeli sétára indultunk. Jól is tettük, mert a nap egyre keményebben tűzött. Lefelé (hazafelé) ahogy lenni szokott, gyorsabbnak tűnt az út, igaz nem is álltunk meg annyiszor, no meg nem küzdöttünk a gravitációval sem.
Otthon aztán zuhanyozás, majd pihenés következett, ebédig ki sem mozdultunk.
Délután ismét Skala-beachet látogattuk meg, igaz, az előző napokhoz képest még közelebb a városka főutcájának tengerpart felőli végén húzódó árnyas fenyőligethez, de azért az utolsó napágy- és napernyőerdőn túl.

A kavicsos Skala-beach, már a napernyőkön túl
Ezen a napon már én is bemerészkedtem a vízbe. Tényleg hirtelen mélyül…

A víz mindig nagyon tiszta, de gyorsan mélyül
Késő délutánra járt az idő
Öt és hat óra között mentünk haza, rendbe hoztuk magunkat, majd este hét óra után sétálgatni indultunk a városba. A hőség elmúlt, a hőmérséklet már nagyon kellemes volt. Bedobtuk a hazaiaknak írt képeslapokat, majd néhány dolgot beszereztünk az egyik supermarketben. Találtunk egy nagyon részletes, nagy, szétteríthető Kefalonia-térképet, ami nagyon megtetszett. A települések neveit latin és görög írásjelekkel is feltüntették rajta. Kis piktogramokkal, valamint jelmagyarázattal és a nagyobb településekhez utcatérképpel is el volt látva. A sziget útjait rangjuk és minőségük szerint piros, narancssárga, sárga és fehér sávok jelölték (az utóbbi szín a nem aszfaltos – murvás- és földutakat).
Az a térképről rögtön megállapítható, hogy a szigetet igen sűrűn behálózzák az utak, néhol (főleg a déli részeken) már-már nyomon sem lehet követni azokat, igen kusza hálózatot alkotnak. Na, de ebben nem is érdemes logikát keresni, bizonyára a hosszú-hosszú idők tapasztalata, szokásai, illetve a domborzati viszonyok együtt alakították így ki.
Biztosan kapós lehetett ez a térkép, mert ez volt belőle az utolsó darab ezen a helyen (de a későbbiekben sem láttuk sehol ugyanezt a kiadást). Sokféle egyéb Kefalonia-térképet lehetett még kapni, de pechünkre épp ennek – mely szerintem a legjobb volt – nem volt feltüntetve az ára. Nézve a tucatjával az állványon lévő semmitmondó kis 4 eurós térképeket, amelyekben alig volt információ, az úthálózat pedig ehhez az egyszem példányhoz képest hiányos, legalább 6-8 euróra saccoltam a kiszúrt térkép árát. Mindegy, odavittük a pénztároshoz a többi vásárolt áruval együtt, hogy megkérdezzük az árát, legfeljebb ha túl drága, nem kérjük. A pénztáros is tanácstalanul forgatta, nézegette, majd egy „Elá!” kiáltással kiszólt az előtérben bóklászó férfiembernek (a férjének gondoltuk), s felmutatta neki a térképet, az árát kérdezve. A férfi háromszor körbejárta az állványt, majd megállapította, hogy már nincs olyan térkép (ez az, amit mi is tudtunk). Vakarták a fejüket mindketten, aztán a harcias pénztáros asszonyság gyorsan kivágta: One-fifty (egy ötven). Naná, hogy kértük. Parakalo!
Utólag is gyanúsan olcsónak találtuk, az úton még a blokkot is leellenőriztük, tényleg 1,50-et ütöttek be rá. Nagy megelégedettséggel vittük haza.

2012. június 25., hétfő


2010. szeptember 6. (hétfő)

Reggelre teljesen jó lett a közérzetem, de elhatároztam, hogy óvatos duhaj leszek a parton. Végig a napernyő alatt voltam, csak néztem a tengert, gyönyörködtem a látványában és a hangjában. A vízbe még nem mentem, nehogy a hirtelen hőingadozás újra próbára tegye a szervezetemet, nem szerettem volna estére ismét belázasodni.
Szintén a skalai part déli részén telepedtünk le, de ezúttal nem közelítettük meg annyira a beach végi sziklás részt.

A Skala-beach végénél kezdődő sziklás rész
Amikor kezdett a forróság egyre elviselhetetlenebb lenni még a napernyő alatt is, hazaindultunk. Mindössze öt percbe, de nagyon lassú séta esetén is maximum tíz percbe telik az apartmanhoz érni.
A Renieri villában volt az a stúdió, melyet három hétig mi használhattunk.
A Poros-Skala-Argostoli út, miután a településen belül a parttól kissé eltávolodik, áthalad a város délkeleti szélén, s épp az utcánk végén vesz egy 90°-os bal kanyart. Ennek a kereszteződésnek a jobboldali ága egyben a mi egyirányú utcánk bejárata is, az utcában a saroktól számított második ház a Renieri.
Príma volt a szobánk, egyszerű, ám egyszerűségében is ízléses, tiszta, a célnak tökéletesen megfelelt.

Egyszerűen berendezett
A ruháink elfértek a nagyszekrényben.

Studió esetén a konyharész egy légtérben van a szobával
 Az éjjeliszekrények kicsik ugyan, de két-két fiókjukban, illetve nyitott részeiken és tetejükön is sok dolog elfér. Csakúgy, mint a tükör előtti öltözőszekrény fiókjában. Az asztalhoz tartozik egy szék is. A dupla ágy megfelelően nagy, kényelmes és stabil, nem recseg-ropog. Két kisméretű párna, valamint a matracra húzott lepedőn kívül egy további, takaró céljára szolgáló dupla méretű lepedő az ágynemű. Arra az esetre, ha valaki fázna, a nagyszekrényben egy szintén dupla méretű vastag pléd is fellelhető. Ez utóbbi normál esetben elő sem kerül, hisz még szeptemberben is meleg van, pizsama nélkül is lehet aludni, biztonságot jelentő lepelként elég csak a lepedővel betakarózni.
A „konyhai rész” (azért írom idézőjelben, mert stúdió esetén természetesen az egy légtérben található a szobával) tartalmaz egy jó állapotban lévő A-osztályú hűtőszekrényt (kb. 120-140  liter űrtartalmúra saccoltam) és egy falra szerelt kétajtós konyhaszekrény-modult. Egy nagyobb szekrény a mosogató alatti részen is van. A szekrények együttesen elégségesek az itteni – szerény, de a legszükségesebb dolgokat tartalmazó – felszerelés, valamint az otthonról hozott (nem kereskedelmi mennyiségű) tartós élelmiszer, esetleg plusz konyhai eszközök tárolására. Ott létünkkor a mosogató tökéletes állapotban volt, a vízszerelvények szintén. Ez utóbbi a fürdőszobára is igaz volt. A fürdőszobát is tisztán vettük át. A mosdó, zuhanyozó és vécé egy légtérben van.

All in one
Természetesen itt is kiírták, hogy a WC-papírt és egyéb szaniterárut a szemetesbe kell dobni, dugulásveszély miatt a csatornarendszerbe ezek az anyagok nem kerülhetnek bele.
Az erkélyünk nem a tenger felé nézett, de az apartman sem közvetlenül a tenger mellett volt, néhány utca elválasztotta tőle. Mindenesetre elég nagy, két műanyag fotellel és egy kerek asztallal, valamint egy napernyővel. Található ott egy ruhaszárító állvány is, amit esős idő esetén be lehet hozni a szobába.

Az erkélyünk
A napunk csendesen telt, örültünk, hogy már jobban vagyok. Ebéd után azért még hosszú sziesztát tartottunk.
Kora este indultunk sétálni és nézelődni; az esti nyüzsgést mindig is szerettük, bármilyen nyaralóhelyen voltunk is.
Hazatérés után még egy könnyű gyümölcssalátát elfogyasztottunk, majd nyugovóra tértünk. Úgy nézett ki, hogy aszpirinmentesen tudom átaludni az éjszakát.

2012. június 24., vasárnap


2010. szeptember 5. (vasárnap)

Ragyogó napsütésre ébredtünk, felhőnek nyoma sem volt, a hegy, melyre ablakunk (erkélyünk) nézett, minden részletében kiválóan látszott. Az erkélyen helyreállítottuk az előző este a vihar miatt megbontott rendet.

A szombati esős nap utáni reggel vakító fényre ébredtünk
 Szép nap elé néztünk, ami azonban kissé zavart, hogy az éjszakai Aspirin hatása még nem múlt el teljesen, izzadtam, mint a fuvarosló. Gyors letusolás után egy-két strandoláshoz szükséges dolgot beszereztünk a környék üzleteiben. Vettünk egy jó nagy strandlepedőt – az apartmanból nem lehet az ottani plédeket kivinni a tengerpartra – és napernyőt is. A Supermarketben gyümölcsből is feltankoltunk.
Visszatérve az apartmanba, a szobánkból az erkélyünkön át kinézve meglepődve tapasztaltuk, hogy egy nyolcvan év körüli korú nénike vágtat a szomszéd ház tetején. Fiatalokat megszégyenítő fürgeséggel mozgott, először azt hittük, hogy hívni kell a segélyhívót, de aztán láttuk, hogy tetőt javít. Gondolom, az éjszakai zivatar kárt okozott a tetőben, vagy beázott a lakása és csak a hibát hárította el.
Otthon ebédeltünk, a feleségem (Marianna) készételt melegített; én mivel továbbra sem voltam túl jól és gyengének éreztem magam, inkább egy erősítő kakaót lapátoltam be műzlivel. Jól is esett.
Délután ideje volt megtenni első látogatásunkat a helyi strandra, Skala-beach-re.

A part menti árnyas femyőliget

A fenyők mögött a Skala-beach
 A part köves, illetve köves-sóderes. Hosszan végigballagtunk a part mentén déli irányban, de egészen a sziklás részig nem mentünk el.

Hosszú a skalai part
Skala-beach
 Letelepedtünk, hát nem nyerte meg a tetszésemet a part talaja. A plédünkön keresztül is szúrta a bőrünket a hegyes kis szemcsék sokasága. Emlékszem, annak idején Sartin is volt egy aprókavicsos rész, de abban jóleső érzés volt menni, az apró, kerek gyöngykavicsra emlékeztető kövek nem bántották az ember bőrét. A skalai part ebből a szempontból borzasztó. Még jó, hogy vittünk süncipőt, abban járkáltunk és mentünk a vízbe.
A tenger Skala-beach-nél viszonylag hirtelen mélyül, öt méter után már ellep a víz.
A víz legszélső keskeny sávja is kavicsos, de elég tömör, aztán innen kb. egy-másfél méterrel beljebb már nagyon laza az aljzat, a sóderrétegbe belesüpped a lábad, a vízicipő is telemegy kaviccsal. Ezt követően ismét tömörebb, de nagyobb köves, utána pedig már nem számít, mert úszni kell.

A part sóderes-kavicsos
Van, aki kifejezetten szereti az ilyenfajta partokat, én személy szerint nem. Mariannának sem nyerte el a tetszését.
Nem tudom mit szedhettem össze, lehet, hogy az utazás, illetve a hirtelen változó időjárás miatt volt, de a rossz közérzetem nem múlt el. A napos, mérsékelten meleg (kb. 26-28 °C) időben olykor rázott a hideg, olykor melegem volt. Amikor fáztam, kénytelen voltam kihúzódni a napernyő árnyékából, kifejezetten jólesett a nap simogató melege. Így feküdtem, úgy emlékszem, el is szundikáltam, a bőrömön bizsegett a nap és a szél. Néhányszor megfordult a fejemben a leégés veszélyének gondolata, de annyira jólesett a napsütés, hogy nem törődtem vele.
Aztán egy-két órán belül tényleg sikerült vörösre égni… foltokban. Úgy néztem ki, mint a tarka malac.
Este következett a folytatás: újabb hidegrázás és (minden bizonnyal részben már a leégés miatt is) komolyabb láz, újabb Aspirin. Gyümölcs (a sárgadinnye kifejezetten jólesett), citrom-gyömbéres tea. Éjszaka újabb lázcsillapító tabletta.