2010. szeptember 8. (szerda)
Már
előző este elhatároztuk, hogy a skalai kavicsos part helyett megpróbálunk
kellemesebbet felkutatni. Annyit tudtam a Kefaloniáról szóló netes leírásokból,
hogy a sziget déli partja jobbára homokos strandokkal van tele. Mivel Skala
településtől déli irányban már csak kb. 3 km-re van a sziget délkeleti csücske,
a Mounda-fok, ott el is kell kezdődnie a sziget déli partjának. Skala-tól tehát
dél, délnyugati irányba haladva még gyalogosan is elérhetőnek kell lennie a
Mounda-foktól nyugatra eső déli parti strandok közül az elsőnek. Ezek sorban
egyébként: Mounda-beach, Kaminia-beach, Katelios-beach.
Mi
a másodikat lőttük be célként a térképünkön és úgy gondoltuk, hogy gyalogosan
közelítjük meg, legalább egyben túrázunk is. Tiszta wellness!
Az
előző napi hegyi gyalogtúrához képest egy órával korábban indultunk útnak.
Teljes menetfelszerelés, strandcuccok, élelem, víz, gyümölcs, napernyő,
fényképezőgép, stb.
A
térkép szerint a legrövidebb út a Skala – Argostoli főúton kb. 2-3 km, majd így
elérve Ratzakli falut, annak templománál balra letérve a partra vezető útra,
még kb. 500 méterre található a strand.
Nagyon
vidáman, lendületesen haladtunk, jó volt gyalogolni. Ami rontott valamit a
hangulatunkon, az a rengeteg jármű volt (a motorostól a darus autóig minden),
nem győztünk figyelni, vigyázni, na meg ők sem miránk, hisz a legtöbb helyen
közvetlenül az út szélén kellett haladni. A sok beláthatatlan kanyar miatt
pedig amiatt is folyton variálni kellett, hogy mindig a biztonságosabb oldalon
menjünk. Szűk fél óra gyaloglás után egy tenger felé mutató Mounda-beach
feliratú táblát már láttunk, de mivel mi a Kaminia-beachre igyekeztünk, még mentünk
tovább. Szerintünk Ratzakli faluig mindenképpen menni kellett.
| A táblánál balra letérve a Mounda-beach-re lehet lejutni |
Egyszer-kétszer
megálltunk, mert a szép kilátás a fényképezőgép kattogtatására késztetett, majd
hamarosan a faluba értünk. Rögtön a falu elejénél vezetett egy keskeny, murvás
út lefelé, gondoltuk, ezen kell lemennünk, hiszen innen minden balra letérő út
a tengerhez vezet. Tévedtünk!
Jó
400 méter után kezdett gyanús lenni, hogy az olajfák és elkerített kecskefarmok
között nem fogunk lejutni a partra. Egy mezőgazdasági birtokra keveredtünk. Az
út egy kicsit kanyarodott, ekkor tűnt fel nem messze előttünk egy okkersárga színű,
ütött-kopott, még valószínűleg a 70-es évekből származó Ford Mustang. Ahogy
közeledünk, láttuk, hogy benne egy ősz fejű bácsi ült, aki kissé emlékeztetett
a „Vissza a jövőbe” című film professzorára. Láttuk, hogy amint észrevett
bennünket, a belső visszapillantó tükörben belőtte a séróját. Amikor a kocsija
mellé értünk, köszöntünk neki: Kalimera!
–, ő pedig ugyanígy viszonozta. Letekert ajtóüvegnél ült, mi csak annyit
kérdeztünk tőle, közben kezünkkel előremutatva tovább az úton, hogy Kaminia-beach? Nem, nem, integetett a
kezével. Ki is szállt, hogy meg tudja mutatni, hogy merre menjünk: először is
vissza a Skala – Argostoli főútra, majd ott right
(jobbra), mondta, közben a bal kezével balra mutatott. Miután megbeszéltük,
majd közösen többször is megismételtük és megerősítettük egymásnak, hogy a bal
az left, újra nekikezdett az
útbaigazításnak. Tehát főút, ott balra, be kell menni Ratzakli faluba, majd
azon csaknem keresztülhaladva, épp amikor elérjük a templomot, kell lemenni
balra a tengerpartra. Az lesz Kamimia-beach. Rendes volt, mert megkérdezte,
hogy elvigyen-e bennünket, de mondtuk, köszönjük, nem, mert szükségünk van a
gyaloglásra is. Barátságosan elköszöntünk és úgy is lett, ahogy mondta, egy fél
óra sem kellett, s leértünk a tengerpartra.
| Keskeny, mély völgy Skala és Ratzakli falu között |
A
templomnál egyébként van egy szép útbaigazító tábla is Kaminia-beach felirattal. Számunkra szokatlanul meredek, kanyargós
út vezetett le. Nem hosszú, szerintem 300-400 méter lehet.
| Ratzakli faluból a Kaminia-beach-re levezető út |
A
strand már fentről nézve is nagyon szép.
| Kaminia-beach – a távoli horizonton Zakynthos szigete |
Szélcsendes időben értünk oda, a
széles homokföveny mögött csendesen, alig mozogva csillogott a tenger. A partja
finom homokos, a víz nagyon sekély. Tapasztaltuk, hogy az ember megunja az
életét, mire annyira beér, hogy a víz a nyakáig érjen. Nagyon-nagyon lassan és
tényleg csak fokozatosan mélyül.
| Széles homokpart |
Néhány
csoport (szokás szerint csoportonként eltérő színű) napernyő- és nyugágysor
húzódott a part mentén. 5 euró/szett/nap, ez volt a 2010. évi átlagos skalai ár
is egyben.
Mi
vittük a saját napernyőnket és fekvőhelyünket, úgy hogy mi arra a részre
táboroztunk le, ahol már véget ért a fizetős napernyők sora.
| Napernyők fedezékében |
A
parton teknőcfészkek vannak, nádrudakkal ügyesen körbekerítve, mintegy védve
azokat. Rajtuk tájékoztató tábla, tudnivalók a védett állattal kapcsolatban.
| Védett teknőcfészek |
| A teknőcök védelme érdekében közzétett tájékoztató |
Miután
elfoglaltuk helyünket a parton, azonnal a vízbe mentünk, a hosszú gyaloglás
után erre vágytunk leginkább. De ahhoz, hogy beérjünk rendesen, tényleg meg
kellett dolgozni. Mégy
tíz
métert és még mindig bokáig ér. Lépdelsz a kis homokredőkön, melyeket a
borzolódó víz alakított ilyenre és nem mélyül. Később is csak lassan,
fokozatosan.
Ez
a part menti 20-30 méter széles víz sáv egyébként délre már nem is langyos,
hanem szabályszerűen meleg, úgy felhevíti a nap.
Az
egyetlen, ami zavart a beach-en, hogy gyakori rendszerességgel vaddarazsak
röpködtek körülöttünk. Megállapítottuk, hogy a darazsaknak a legfejlettebb
érzékszerve az orruk lehet. De nem ám a mézre, vagy hasonló édes csemegékre
buktak a legjobban (bár a műzliszeleteinkre is lecsaptak), hanem a Gyulai
kolbászra. Kénytelenek voltunk a következőképpen enni: nejlonzacskóba benyúl,
kenyeret tör, kolbászt harap, nejlonzacskót lezár, de mindezt villámgyorsan.
Szendvics készítésére, katonázgatásra esély sem volt. Persze a fenti módszerrel
sem mindig sikerült lerázni a darazsat, ha már ott repült a közelben, mint a
kamikáze. Hirtelen elvesztette ugyan az illat forrását, de továbbra is a
közelben körözött.
Fél
óra alatt sikerült ilyen körülmények között valamennyit ebédelnünk, a szőlőt is
hasonlóképpen ettük.
Eltelt
egy kis idő, a szél kezdett feltámadni, de kellemes volt, mert amúgy a forróság
már napernyő alatt is kezdett volna elviselhetetlen lenni. Sűrűn be-be kellett
menni a vízbe.
A
közelünkben letelepedett (szintén plédre) egy angol házaspár. Negyven-ötven
körüliek voltak, az alakjuk rögtön elárulta, hogy melyikük miért éppen olyan, mint
amilyen. A férfi vékony, rögtön futott a vízbe, nagy sebességgel gázolt befelé
arra a részre, ahol már lehet úszni. A hölgy (kicsit több hurka volt rajta,
mint a férjén) inkább letelepedett a
plédre, majd rögtön egy akkora szendviccsel indított, mint a választási malac. Azt
is gyorsan ette, egyik pillanatban volt, azután nem. Szerintem a darazsak miatt
is. ☺ Egy darázs (vagy több) meg is támadhatta, mert egyszer csak ijedten
csapkodott.
A
Magnum jégkrémet viszont biztosan nem szeretik a darazsak, mert később
mindketten kényelmesen bedörmögtek egyet, nem láttunk hadakozást. (Pedig amikor
elkezdték kicsomagolni a hideg finomságot, mondtuk is egymásnak, hogy na, majd
ezt nézd meg, s mintegy show-műsorra várva, kényelmesebb helyzetbe rendeződtünk
a napernyőnk alatt.
Szerencséjükre,
tévedtünk. De, hogy mi milyen undokok voltunk!)
Három
óra körül már minden létezőt magamra vettem és a nyakamra terítettem annak
ellenére, hogy egyébként a napernyő alatt voltunk. Úgy égetett és szinte szúrva
sugárzott a nap. Úgy látszott, már a szeptemberi napozást sem bírom. Csak azért
nem indultunk rögtön haza, mert ilyen tűző napsütésben gyalogolni még a
napernyő alatti szenvedésnél is rosszabb lett volna.
Bár
még ötkor sem szűnt a perzselő hőség, hazaindultunk. Nem arra indultunk, amerre
jöttünk, hanem – hogy a zsúfolt főút egy szakaszát elkerüljük – kitaláltuk,
hogy végig a part fölött, az azzal párhuzamos murvás úton elmegyünk a Mounda-beach-ig,
majd csak ott megyünk fel a főútra. Kegyetlen meleg volt, szerencsére néha
beért az út fölé egy-egy fa árnyéka. A Mounda-beach-től felfelé a
kellemetlenséget a hőségen túl az út rendkívüli meredeksége is fokozta.
Kiszáradt a torkunk, szédelegtünk. Egy terebélyes olívafa árnyékában meg is
kellett állnunk rövid időre. Onnan még egy jó nekirugaszkodás és felértünk a
főútra. Ott vonultunk – ketten – libasorban, amikor hátulról autókürt hangját
hallottuk. Kis szünet, majd ismét. Hogy-hogy nem fér el, gondoltuk, hisz elég
széles az út még két autóbusznak is, ráadásul szemből sem jött semmi. A nejem,
Marianna nézett hátra először és pillantotta meg az ismerősöket. Együtt
érkeztünk Skala-ra múlt szombaton, az érkezés napjának estéjén sétálgattunk,
beszélgettünk velük. Egy nagyon kedves házaspár, Erika és Zoli. Bérelt kocsival
jöttek és felismertek bennünket. A felmentő sereg! Nagyon jókor jöttek. Így
villámgyorsan otthon voltunk.
A zuhanyozást alig bírtam ki, a törülközést meg el is
hagytam, úgy égett a bőröm. Kegyetlenül leégtem. Az zavart, hogy ezt tudtam is
előre és egész nap a napernyő alatt tartózkodtam, vagy ruhával védtem magam
(kivéve, amikor a vízben voltam), de ez a védelem is kevés volt. Ismét
belázasodtam estére. Szerintem ennél enyhébb égési sérülésekkel is kerültek már
kórházba. Sütött a bőröm, úgy árasztottam a forróságot, mint a kemence. Éjszaka
lázcsillapítót is kellett bevennem. Na, néhány napig kerülöm a napsütést, az
biztos!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése