2012. július 17., kedd


2010. szeptember 25. (szombat) – szeptember 26. (vasárnap)

Hajnalban olykor még mindig behallatszott, hogy kinn esik, s csak remélni tudtuk, hogy a délelőtti órákra eláll. Reggel hatra ébresztőre állítottuk a telefonunkat, mert kilencig, mikorra el kellett hagyni a szobát még rengeteg tennivalónk volt. Magunkat és a csomagjainkat is útrakészre kellett varázsolni. Aki csomagolt már, az tudja, hogy ilyenkor repül az idő, pedig a legapróbb dolognak sem szabad kifelejtődni a sorból. Előző este elvégeztük ugyan a csomagolás nagy részét, de a három hétre való cuccból még így is maradt. Nagyrészt azok a dolgok, amikre még ma is szükség lehetett. Na, meg az úti holmi. Az autóbuszra utasterébe felviendő kézipoggyászba csak a legszükségesebbeket hagytuk. Olyan dolgokat, amelyek kellhetnek az úton. Ezekhez tartozott a kb. huszonnégy órára szolgáló enni- és innivaló, úti takaró, melegebb felsőruha, okmányok, egyéb apró-cseprő tárgyak, s így máris terjedelmes a nagy utazótáskákon kívüli kisebb-nagyobb szatyrok halmaza.
Az útra szendvicseket és friss péksütiket is terveztünk vinni. Ehhez még le kellett szaladni a pékségbe, amit magamra vállaltam, annál is inkább, mert az eső nem állt el teljesen. Amikor elindultam, szemerkélt, de útközben kezdett kicsit beleerősíteni, így kocogóra vettem a figurát. Sikerült olyan korán érnem a pékséghez, hogy még épp akkor vették át az árut, amit egy zárt kisteherautó (van) hozott. Közben az eső nagyon rákezdett, sűrű nagy cseppekben esett, mondhatni szakadt, így már nem is annyira siettem. A pékség fedett előteréből néztem és hallgattam a suhogó záport, s azt, hogy a víz hogyan árad le a lejtős főúton a part irányába.
Miután az árut átvette az eladó hölgy, kérdezte, hogy mit kérek. Közben már utánam is érkeztek, meglehetősen csapzottak voltak az esőtől. Én magam készre fóliázott szendvicset, valamint finoman illatozó nagy, vaníliás és csokis süteményeket vettem. A további útravalókat (főleg szomjoltókat, illetve gyümölcsöt) még napközben a szupermarketben terveztük beszerezni, időnk úgyis lesz rá. Strandolást egyébként még jó idő esetén sem terveztünk erre a napra, így, hogy bejött az esős idő, meg pláne nem.
Kilencre sikerült kipakolni és végérvényesen elhagyni a szobát. A csomagjainkat esőtől védett helyre raktunk, ugyanúgy, ahogy mások is. Más tennivaló nem volt, vártuk a buszt. Közben az eső hol elállt, hol gyengén esegetett. Amikor épp esőszünet volt, kimentünk az utcára is, hogy ne legyünk olyan sokan az apartman ennyi ember számára meglehetősen szűkös udvarán. Meg, hát a várakozás közben egyébként is elunja magát az ember, így érdekesebb volt.
Rendes időben, kb. 10 óra körül begördült a várt autóbusz. A szokásos menetrend szerint zajlott minden: az újak csomagjaikkal ki, a busz tovább a Hermes és az Anna apartmanokhoz, ott szintén az utasok és csomagok ki. Újabb kört tett a busz, ezúttal a hazautazók pakolhattak be. Ezt követően az autóbuszt (annak kitakarítása után) leparkolták és bezárták, csak a megbeszélt fél tizenkettes időpontra lehetett és kellett odamenni. A kézi poggyászok közül is mindent a buszban lehetett hagyni, elég volt csak annyi dolgot magunknál tartani, ami délelőtt a városban szükséges volt.
Az apartmanban egy (el nem foglalt) szobát kijelöltek, amelynek fürdőszobáját a városban tartózkodás alatt a hazautazók közül még bárki használhatta, így nem volt muszáj a városban az egyes vendéglátóhelyeken igénybe venni a mosdókat.
A gyülekezőig hátralévő nem túl hosszú idő alatt még sétáltunk a városban. Az eső ekkor szerencsére nem esett, de borult volt az ég. Úgy gondoltuk, hogy csak nem sokkal az indulás előtt vesszük meg a még néhány szükséges dolgot a Solomos Supermarketben, legalább feleslegesen nem kell cipelni azokat. A kis térre mentünk, ahol ez alkalommal nagyon sokan voltak, mi pedig néztük a jövő-menő embereket. Nem sok időt tölthettünk ott, az időjárás ugyanis nagyon gyanússá vált. Olyan fekete felhő közeledett az égen, hogy szinte besötétedett. Mondtam is a nejemnek, hogy szerintem jobb, ha indulunk, mert igaz, nincs messze a Solomos, de könnyen bőrig ázhatunk addig is, mire odaérünk.
Odaértünk a Solomoshoz, addigra már elég nagy cseppekben el is kezdett esni. Benn gyorsan összeszedegettük amit venni akartunk, majd a pénztárhoz mentünk. Egy pénztár volt benn, egy pedig kívül, a napellenzővel fedett rész alatt, mi a külsőhöz mentünk. Már amikor ott sorban álltunk is egyre jobban ömlött az eső. Férni is egyre inkább alig lehetett, mert aki tehette, az utcáról is behúzódott a védett részre.
Azt kell mondjam, ilyen esőt még életemben nem láttam. Itthon hozzá vagyunk szokva, hogy ha jön egy ekkora eső, az csak széllel jöhet, ömlik a víz, hajladoznak a fák. (A mögöttünk lévő éjszakán egyébként itt is erős széllel, zivatarral fűszerezve érkezett a sok eső, ami még az erkélyajtónk alatt is befolyt.)
De ez a késő délelőtti eső itt Kefalonián nagyon ismeretlen és szokatlan volt számunkra. Szerintem valahogy így eshet a trópusokon is. A falevelek meg sem rezdültek, olyan szélcsend volt, viszont az eső szokatlan mennyiségben ömlött alá. Szinte csak egy vízfüggönyt lehetett látni, ahogy néztünk kifelé a fedett rész alól. Az utca néhány méterre található túloldalát, a szemközti kávézóban ülők arcát már nem lehetett látni, a szürke függöny láthatatlanná tette. Az úton is árként hömpölygött alá a sok víz.
A Solomos tulajdonosa egyik családtagjával, vagy alkalmazottjával folyamatosan azzal küzdött, hogy a külső rész fölötti védőernyőkön felgyülemlett hatalmas mennyiségű esővizet lezúdítsa az ernyőről, mert félő volt, hogy azokat leszakítja a víz óriási súlya. És ezt folyamatosan tenniük kellett. Alig értek végig, kezdhették elölről: a víz által behomorított ponyvát rudakkal több helyen felnyomták, a víz pedig iszonyatos csattanással csapódott az üzlet előtti járdára.
Telt az idő, az eső nem akart szűnni, de még csendesedni sem. Nekünk pedig (és persze másoknak is) időre ott kellett lenni az autóbusznál. A Solomostól a trafikon kissé túl, az Anna apartman közelében parkoló buszig jó 200-300 méter lehetett csak az út. (Ha jól saccolom.) Normál esetben ez nem lett volna távolság, de ilyen időben igen, ekkora esőben akár öt méteren belül is bőrig lehetett volna ázni. Mindenesetre vártunk, ameddig lehetett. Úgy gondoltuk, hogy az egyébként sűrű egymásutánban található üzletek, tavernák, kávézók esetleges fedett részeit is igénybe vesszük, ha futni kell, cikázni fogunk fedett helytől fedett helyig, egyszer majdcsak odaérünk.
Végül is szerencsénk volt, mert egyszer csak elkezdett csendesedni az eső, mi pedig elindultunk. Így legalább a szórványos esőcseppeket leszámítva nem áztunk. Legalábbis felülről. A lábainkkal viszont csak úgy volt ajánlatos lépni, ha előtte jól megnéztük, hogy hová lépünk. Víz volt mindenhol, pedig lejtős volt az út. Széles patak szaladt lefelé, fentről folyamatosan jött az utánpótlás.
Gyorsan haladtunk, így még nem is érkezett el a gyülekező ideje, már a trafiknál voltunk. Hogy az immár csendesebb eső se áztasson bennünket, a trafikkal szembeni butik külső fedett része alá húzódtunk, onnan azt is fogjuk látni, ha kinyitják a buszt. Többen ugyanígy gondolkoztak, mert nagyon sok, szintén a buszra váró ismerős várakozott már itt.
Aztán egyszer csak mindenki felszállhatott, s elbúcsúztunk Skala-tól. Elindultunk a komphoz, Poros kikötővárosba.

Poros hegyeit is elérte a sötétszürke felhő
Huszonkét nap alatt csak 3 napon volt rossz idő – mindig szombaton, a turnusváltás napján
Kyllini helyett Patraszba indulunk
Mondani sem kell, Poros-ban is borult volt az ég, de mivel 12 km-re található Skala-tól, az lett volna a meglepő, ha nem így lett volna. Szerencsére, amikor kiszálltunk a buszból éppen nem esett, úgy hogy nyugodt körülmények között szállhattunk fel a hajóra. A beszállást követően a hajóból viszont már azt láthattuk, hogy itt is eleredt az eső. És ez még jó darabon így volt, miután eltávolodtunk a szigettől.

Az indulást követően itt is eleredt az eső
Sőt, egyre intenzívebben esett
A komp utazótere
Sajnos a Kyllini szárazföldi kikötőbe kompjáratot üzemeltető cég dolgozóinak sztrájkja miatt változott az utazási terv. Egy másik társasággal kellett mennünk, nekik viszont csak a távolabbra található Patras kikötővárosba indult járata. A kompút várható ideje így a szokásos másfél óra helyett kb. három és fél órára növekedett. (Igaz, hogy az autóbusz ezzel nyert némi utat, s valamelyest rövidebb távot kellett megtennie, de ez a nyereség időben kevesebb volt, mint amennyit a tengeri utazás során veszítettünk.)

Patrasz kikötője
A nagyon szép Rio Antirio-híd, sajnos csak a buszból fotózva
A patras-i kikötést követően mindenki gyorsan beült a buszba és nagy lendülettel indultunk neki a hosszú útnak.
Az autóbuszos utazás hazafelé, a nyaralást követően már nem olyan szívderítő, mint mikor még nyaralni indul az ember. Bár az jó, hogy a távollét után majd újra láthatjuk az itthoniakat, mégis valami furcsa üresség járja át az embert. Valami jónak vége szakad. Valahol olvastam régebben (sajnos, nem emlékszem ki mondta ezt), hogy ilyenkor az ember „meghal egy kicsit”. A buszon ilyenkor viszonylag csendesen (csendesebben, mint odafelé) telik az idő, szeretne mindenki minél hamarabb hazaérkezni.
Az éjszakát – a határátkelések idejét leszámítva – a legtöbben átaludtuk. A határátkelések simán és viszonylag gyorsan lezajlottak, kivéve az utolsó határt. Mind a szerb kilépőnél, mind a röszkei magyar beléptetésnél sokat várakoztunk, együtt összesen legalább két és fél-három órát. Szegeden szerencsére ehhez képest már gyorsan összejöttek a buszok, megvolt az utasok úti cél szerinti cseréje így mindenki folytathatta útját otthonáig.