2010. szeptember 20. (hétfő)
Reggel
először azt hittem, hogy borongós, esős idő lesz, ugyanis déli irányba tekintve
gyanúsan sötétszürke, bodros felhősáv húzódott végig a láthatáron. A hírek
szerint otthon napok óta esős idő van, gondoltam, egyszer itt is elromlik az
idő. Eddig megúsztuk, szeptember 4-én, szombaton érkeztünk ide, aznap esett,
azon kívül egy héttel később még egy napon, az is szombatra esett. Mire
reggelizni kezdtünk, a felhők ritkulni kezdtek, utána pedig egyszerűen
szétsütötte őket a nap.
Mi
a Poros felé tartó reggeli-délelőtti gyalogtúránkra indultunk. Még 8 óra sem
volt. A trafiknál, a főút túloldalán láttuk a fakultatív túrások várakozó
csoportját, 7.55-kor van a szigettúra gyülekezője.
Mi
jobbra, le a főutca vége irányába fordultunk, hogy szokás szerint rátérjünk a
part menti útra, s azon északnak, Poros felé gyalogoljunk.
| Séta közben lepillantva |
A
fenyős kis téren egy vörös szőrű kutya csapódott hozzánk barátságosan, hol
előreszaladt, hol oldalra kalandozott, a végén mindig visszatért hozzánk. Előző
este ugyanitt már láttuk, akkor is szimatolgatott, bebarangolta a környéket. Ha
tudtam volna előre, hogy ma reggel is itt találjuk, elhoztam volna neki a még
raktáron lévő gyulainkat. Az igazság az, hogy (szégyen, nem szégyen) már
kezdtem ráunni erre a finom magyar termékre. A nyaralásra készülődve kicsit
jobban feltankoltunk belőle a kelleténél. Úgy éreztem, hogy legalább fél évig
biztos nem fogok otthon enni effajta csemegét (vagy még tovább…).
Gyaloglás
közben jó néhány korán kelő gyalogló, kocogó angollal máris találkoztunk. Azért
nem véletlen, hogy olykor még mindig szóba kerül az angolok híres udvariassága,
a jó modort tényleg megtanítják nekik. (Legalább is azoknak biztos
megtanították, akikkel mi Kefalonián találkoztunk. Persze, a gyakorlatban már nem
valószínű, hogy általánosan jellemző lenne közülük mindenkire, valószínűleg
jócskán előfordul náluk a másik véglet is.) Kortól függött, vagy ők köszöntek
ránk folyton, vagy mi kezdeményeztük a köszönést, de nem volt olyan eset, hogy
ne fogadták volna.
Nem
úgy, mint néhány lakótársunk a Renieri-ben. Nem ez volt ugyan a jellemző, de
tapasztaltuk az előző, és a jelen turnusbeliekkel is, hogy akár az apartman
kertjében, akár az emeletre vezető lépcsőn haladtunk el egymás mellett,
egyszerűen nem fogadták a köszönést. (Pedig nem emlékszem, hogy bármilyen okot
adtunk volna rá egyszer is.)
Felmerült
bennünk a lehetőség, hogy a) nem magyarok és így nem értik; b) siketek, vagy
nagyothallók; c) esetleg nem is látnak bennünket; d) annyira meglepődnek, hogy
köszön nekik valaki, hogy leblokkolnak; e) köszönnének, de a hangképző szerveik
sérültek; f) a hangképző szerveik jók, de nem használják azokat, mert akkor
kopnak; g) nem tanították meg őket köszönni; h) megtanították őket, ám
egyszerűen csak utálnak köszönni; i) antipatikusak vagyunk számukra és
ellenszenves figuráknak ők nem köszönnek; stb.. (Feltehetőleg lehetnek még
egyéb okok is, de nekünk ennyi jutott eszünkbe. Mindenesetre furcsa, hogy ott
megy el két (vagy több) ember egymás mellett alig 30-40 cm-re egymástól és nem
köszönnek (vagy nem viszonozzák), holott egy helyen laknak. El kell mondani,
hogy itt sem igazán a húszas és harmincas korosztállyal volt negatív
tapasztalatunk. A fentiek különösen jellemzőek voltak két hölgyre, akiknek a
megjelenésén látszott, hogy valószínűleg nem csirkefarmon dolgoztak, mielőtt
idejöttek, sőt az is lehet, hogy azt sem tudták mi az. Mindenre megtaníthatták
őket, amitől a sznobság külső jegyei megnyilvánulnak, a jó modort viszont nem.
Ezért
mondom, hogy az angol (Kefalonián) ha elmégy mellette, még akkor is köszön, ha
soha nem látott téged azelőtt, és valószínűleg soha nem is fog látni többé.
Persze,
a Renieri-ben lakó nyaralótársaim túlnyomó többségéről semmilyen szempontból
nem mondhatok semmi rosszat, csak a fenti egy-két eset miatt nem tudtam szó
nélkül hagyni ezt a jelenséget.
Na,
ahogy tovább ballagtunk Poros felé, a kutya egyszer csak átpártolt két velünk egyazon
irányba kocogó angol fiatalemberhez (biztos értékelte, hogy ők gyorsabban haladtak
J).
Később,
mikor mi még mindig Poros felé kaptattunk az emelkedő úton, a kocogó
fiatalemberek pedig már visszafelé tartottak, a kutya még mindig velük volt.
Amikor
mellénk értek (újra fejbiccentés), a kutya egy pillanatra megtorpant, nem
tudta, hogy megforduljon, és velünk jöjjön-e tovább, vagy a két sportsmen-nel. Végül őket választotta,
így mi kettesben folytattuk az utunkat tovább.
| Az egyik villa, illetve a földszintjén lévő taverna kerítése és kertje |
Tíz
óra előtt értünk vissza a Renieri-be, csurgott rólunk a víz, már nagyon meleg
volt. Zuhanyozás és kis pihenő után a pékségbe mentünk szezámmagos kenyérért és
baklaváért.
Kerülővel
mentünk vissza, hogy egy kis időre a parkban leülhessünk a pineafenyők alá.
| Skala – életkép a hűs fák alatt a kis főtéren |
Közben
láttuk, hogy a Poros irányában található Apostolata apartmanszállóból
folyamatosan szállította le az ottani vendégeket a szálló saját mikrobusza.
Mindig eltűnt, hogy néhány perc múlva egy-egy újabb csapat embert hozzon le és
tegyen ki a téren.
Közben
azt is láttuk, hogy a Skala – Poros menetrendszerinti autóbusz 11.30 helyett
csak 11.40-kor indult, egy-két utas már kissé türelmetlennek látszott, lehet,
hogy a déli komphoz igyekeztek volna, s nagyon nem szerették volna lekésni. (A
hajó nem vár.)
A
busz végre elhúzott (sok Apostolata-s is felszállt rá), mi is hazasétáltunk.
Otthon a feleségem ebédet készített. Mivel volt még
tojás a múltkori LIDL-áruházi vásárlásból, na meg a megunhatatlan gyulai
kolbász is jelentkezett, hogy itt vagyok, nem lehetett más az ebéd, mint egy
kiadós, fergeteges kolbászos rántotta. (Azóta is fenntartásokkal viszonyulok
ehhez az ételhez. Inkább egy tejberizs! J) Azt kell mondjam, jóízűen megettük, annyi kis
beavatkozás azért történt, hogy én a kolbászkarikákat igyekeztem átpiszkálgatni
a nejem tányérjába. Desszertként baklavát is ettünk (nagyon passzolt a
rántottához, de hát magyar ember megadja a módját). A két tartalmas fogás után
nem győztünk inni, késő délutánra az ásványvízkészletünk töredékére
redukálódott. A szomjúság enyhülését követően elszenderedtünk, úgy, hogy fél öt
körül ébredtünk. Ahhoz képest, hogy 3 óra körül le akartunk menni a strandra,
elaludtunk. Így kihagytuk a tengerpartot ezen a napon. Vigasztalódásképpen az
összes gyümölcsünket befaltuk, szőlőnk, narancsunk, őszibarackunk elfogyott, este
pótolni kellett. Reggel még úgy terveztük, hogy este beülünk egy gyros-ra, de az
emlékezetes ebéd után már nem akartuk este is megterhelni a gyomrunkat. Ettől
függetlenül a szokásos esti városi sétát azért megejtettük.