2012. július 12., csütörtök


2010. szeptember 20. (hétfő)

Reggel először azt hittem, hogy borongós, esős idő lesz, ugyanis déli irányba tekintve gyanúsan sötétszürke, bodros felhősáv húzódott végig a láthatáron. A hírek szerint otthon napok óta esős idő van, gondoltam, egyszer itt is elromlik az idő. Eddig megúsztuk, szeptember 4-én, szombaton érkeztünk ide, aznap esett, azon kívül egy héttel később még egy napon, az is szombatra esett. Mire reggelizni kezdtünk, a felhők ritkulni kezdtek, utána pedig egyszerűen szétsütötte őket a nap.
Mi a Poros felé tartó reggeli-délelőtti gyalogtúránkra indultunk. Még 8 óra sem volt. A trafiknál, a főút túloldalán láttuk a fakultatív túrások várakozó csoportját, 7.55-kor van a szigettúra gyülekezője.
Mi jobbra, le a főutca vége irányába fordultunk, hogy szokás szerint rátérjünk a part menti útra, s azon északnak, Poros felé gyalogoljunk.

Séta közben lepillantva
A fenyős kis téren egy vörös szőrű kutya csapódott hozzánk barátságosan, hol előreszaladt, hol oldalra kalandozott, a végén mindig visszatért hozzánk. Előző este ugyanitt már láttuk, akkor is szimatolgatott, bebarangolta a környéket. Ha tudtam volna előre, hogy ma reggel is itt találjuk, elhoztam volna neki a még raktáron lévő gyulainkat. Az igazság az, hogy (szégyen, nem szégyen) már kezdtem ráunni erre a finom magyar termékre. A nyaralásra készülődve kicsit jobban feltankoltunk belőle a kelleténél. Úgy éreztem, hogy legalább fél évig biztos nem fogok otthon enni effajta csemegét (vagy még tovább…).
Gyaloglás közben jó néhány korán kelő gyalogló, kocogó angollal máris találkoztunk. Azért nem véletlen, hogy olykor még mindig szóba kerül az angolok híres udvariassága, a jó modort tényleg megtanítják nekik. (Legalább is azoknak biztos megtanították, akikkel mi Kefalonián találkoztunk. Persze, a gyakorlatban már nem valószínű, hogy általánosan jellemző lenne közülük mindenkire, valószínűleg jócskán előfordul náluk a másik véglet is.) Kortól függött, vagy ők köszöntek ránk folyton, vagy mi kezdeményeztük a köszönést, de nem volt olyan eset, hogy ne fogadták volna.
Nem úgy, mint néhány lakótársunk a Renieri-ben. Nem ez volt ugyan a jellemző, de tapasztaltuk az előző, és a jelen turnusbeliekkel is, hogy akár az apartman kertjében, akár az emeletre vezető lépcsőn haladtunk el egymás mellett, egyszerűen nem fogadták a köszönést. (Pedig nem emlékszem, hogy bármilyen okot adtunk volna rá egyszer is.)
Felmerült bennünk a lehetőség, hogy a) nem magyarok és így nem értik; b) siketek, vagy nagyothallók; c) esetleg nem is látnak bennünket; d) annyira meglepődnek, hogy köszön nekik valaki, hogy leblokkolnak; e) köszönnének, de a hangképző szerveik sérültek; f) a hangképző szerveik jók, de nem használják azokat, mert akkor kopnak; g) nem tanították meg őket köszönni; h) megtanították őket, ám egyszerűen csak utálnak köszönni; i) antipatikusak vagyunk számukra és ellenszenves figuráknak ők nem köszönnek; stb.. (Feltehetőleg lehetnek még egyéb okok is, de nekünk ennyi jutott eszünkbe. Mindenesetre furcsa, hogy ott megy el két (vagy több) ember egymás mellett alig 30-40 cm-re egymástól és nem köszönnek (vagy nem viszonozzák), holott egy helyen laknak. El kell mondani, hogy itt sem igazán a húszas és harmincas korosztállyal volt negatív tapasztalatunk. A fentiek különösen jellemzőek voltak két hölgyre, akiknek a megjelenésén látszott, hogy valószínűleg nem csirkefarmon dolgoztak, mielőtt idejöttek, sőt az is lehet, hogy azt sem tudták mi az. Mindenre megtaníthatták őket, amitől a sznobság külső jegyei megnyilvánulnak, a jó modort viszont nem.
Ezért mondom, hogy az angol (Kefalonián) ha elmégy mellette, még akkor is köszön, ha soha nem látott téged azelőtt, és valószínűleg soha nem is fog látni többé.
Persze, a Renieri-ben lakó nyaralótársaim túlnyomó többségéről semmilyen szempontból nem mondhatok semmi rosszat, csak a fenti egy-két eset miatt nem tudtam szó nélkül hagyni ezt a jelenséget.
Na, ahogy tovább ballagtunk Poros felé, a kutya egyszer csak átpártolt két velünk egyazon irányba kocogó angol fiatalemberhez (biztos értékelte, hogy ők gyorsabban haladtak J).
Később, mikor mi még mindig Poros felé kaptattunk az emelkedő úton, a kocogó fiatalemberek pedig már visszafelé tartottak, a kutya még mindig velük volt.
Amikor mellénk értek (újra fejbiccentés), a kutya egy pillanatra megtorpant, nem tudta, hogy megforduljon, és velünk jöjjön-e tovább, vagy a két sportsmen-nel. Végül őket választotta, így mi kettesben folytattuk az utunkat tovább.

Az egyik villa, illetve a földszintjén lévő taverna kerítése és kertje
Tíz óra előtt értünk vissza a Renieri-be, csurgott rólunk a víz, már nagyon meleg volt. Zuhanyozás és kis pihenő után a pékségbe mentünk szezámmagos kenyérért és baklaváért.
Kerülővel mentünk vissza, hogy egy kis időre a parkban leülhessünk a pineafenyők alá.

Skala – életkép a hűs fák alatt a kis főtéren
Közben láttuk, hogy a Poros irányában található Apostolata apartmanszállóból folyamatosan szállította le az ottani vendégeket a szálló saját mikrobusza. Mindig eltűnt, hogy néhány perc múlva egy-egy újabb csapat embert hozzon le és tegyen ki a téren.
Közben azt is láttuk, hogy a Skala – Poros menetrendszerinti autóbusz 11.30 helyett csak 11.40-kor indult, egy-két utas már kissé türelmetlennek látszott, lehet, hogy a déli komphoz igyekeztek volna, s nagyon nem szerették volna lekésni. (A hajó nem vár.)
A busz végre elhúzott (sok Apostolata-s is felszállt rá), mi is hazasétáltunk.
Otthon a feleségem ebédet készített. Mivel volt még tojás a múltkori LIDL-áruházi vásárlásból, na meg a megunhatatlan gyulai kolbász is jelentkezett, hogy itt vagyok, nem lehetett más az ebéd, mint egy kiadós, fergeteges kolbászos rántotta. (Azóta is fenntartásokkal viszonyulok ehhez az ételhez. Inkább egy tejberizs! J) Azt kell mondjam, jóízűen megettük, annyi kis beavatkozás azért történt, hogy én a kolbászkarikákat igyekeztem átpiszkálgatni a nejem tányérjába. Desszertként baklavát is ettünk (nagyon passzolt a rántottához, de hát magyar ember megadja a módját). A két tartalmas fogás után nem győztünk inni, késő délutánra az ásványvízkészletünk töredékére redukálódott. A szomjúság enyhülését követően elszenderedtünk, úgy, hogy fél öt körül ébredtünk. Ahhoz képest, hogy 3 óra körül le akartunk menni a strandra, elaludtunk. Így kihagytuk a tengerpartot ezen a napon. Vigasztalódásképpen az összes gyümölcsünket befaltuk, szőlőnk, narancsunk, őszibarackunk elfogyott, este pótolni kellett. Reggel még úgy terveztük, hogy este beülünk egy gyros-ra, de az emlékezetes ebéd után már nem akartuk este is megterhelni a gyomrunkat. Ettől függetlenül a szokásos esti városi sétát azért megejtettük.