2012. június 27., szerda


2010. szeptember 8. (szerda)

Már előző este elhatároztuk, hogy a skalai kavicsos part helyett megpróbálunk kellemesebbet felkutatni. Annyit tudtam a Kefaloniáról szóló netes leírásokból, hogy a sziget déli partja jobbára homokos strandokkal van tele. Mivel Skala településtől déli irányban már csak kb. 3 km-re van a sziget délkeleti csücske, a Mounda-fok, ott el is kell kezdődnie a sziget déli partjának. Skala-tól tehát dél, délnyugati irányba haladva még gyalogosan is elérhetőnek kell lennie a Mounda-foktól nyugatra eső déli parti strandok közül az elsőnek. Ezek sorban egyébként: Mounda-beach, Kaminia-beach, Katelios-beach.
Mi a másodikat lőttük be célként a térképünkön és úgy gondoltuk, hogy gyalogosan közelítjük meg, legalább egyben túrázunk is. Tiszta wellness!
Az előző napi hegyi gyalogtúrához képest egy órával korábban indultunk útnak. Teljes menetfelszerelés, strandcuccok, élelem, víz, gyümölcs, napernyő, fényképezőgép, stb.
A térkép szerint a legrövidebb út a Skala – Argostoli főúton kb. 2-3 km, majd így elérve Ratzakli falut, annak templománál balra letérve a partra vezető útra, még kb. 500 méterre található a strand.
Nagyon vidáman, lendületesen haladtunk, jó volt gyalogolni. Ami rontott valamit a hangulatunkon, az a rengeteg jármű volt (a motorostól a darus autóig minden), nem győztünk figyelni, vigyázni, na meg ők sem miránk, hisz a legtöbb helyen közvetlenül az út szélén kellett haladni. A sok beláthatatlan kanyar miatt pedig amiatt is folyton variálni kellett, hogy mindig a biztonságosabb oldalon menjünk. Szűk fél óra gyaloglás után egy tenger felé mutató Mounda-beach feliratú táblát már láttunk, de mivel mi a Kaminia-beachre igyekeztünk, még mentünk tovább. Szerintünk Ratzakli faluig mindenképpen menni kellett.

A táblánál balra letérve a Mounda-beach-re lehet lejutni
Egyszer-kétszer megálltunk, mert a szép kilátás a fényképezőgép kattogtatására késztetett, majd hamarosan a faluba értünk. Rögtön a falu elejénél vezetett egy keskeny, murvás út lefelé, gondoltuk, ezen kell lemennünk, hiszen innen minden balra letérő út a tengerhez vezet. Tévedtünk!
Jó 400 méter után kezdett gyanús lenni, hogy az olajfák és elkerített kecskefarmok között nem fogunk lejutni a partra. Egy mezőgazdasági birtokra keveredtünk. Az út egy kicsit kanyarodott, ekkor tűnt fel nem messze előttünk egy okkersárga színű, ütött-kopott, még valószínűleg a 70-es évekből származó Ford Mustang. Ahogy közeledünk, láttuk, hogy benne egy ősz fejű bácsi ült, aki kissé emlékeztetett a „Vissza a jövőbe” című film professzorára. Láttuk, hogy amint észrevett bennünket, a belső visszapillantó tükörben belőtte a séróját. Amikor a kocsija mellé értünk, köszöntünk neki: Kalimera! –, ő pedig ugyanígy viszonozta. Letekert ajtóüvegnél ült, mi csak annyit kérdeztünk tőle, közben kezünkkel előremutatva tovább az úton, hogy Kaminia-beach? Nem, nem, integetett a kezével. Ki is szállt, hogy meg tudja mutatni, hogy merre menjünk: először is vissza a Skala – Argostoli főútra, majd ott right (jobbra), mondta, közben a bal kezével balra mutatott. Miután megbeszéltük, majd közösen többször is megismételtük és megerősítettük egymásnak, hogy a bal az left, újra nekikezdett az útbaigazításnak. Tehát főút, ott balra, be kell menni Ratzakli faluba, majd azon csaknem keresztülhaladva, épp amikor elérjük a templomot, kell lemenni balra a tengerpartra. Az lesz Kamimia-beach. Rendes volt, mert megkérdezte, hogy elvigyen-e bennünket, de mondtuk, köszönjük, nem, mert szükségünk van a gyaloglásra is. Barátságosan elköszöntünk és úgy is lett, ahogy mondta, egy fél óra sem kellett, s leértünk a tengerpartra.

Keskeny, mély völgy Skala és Ratzakli falu között
A templomnál egyébként van egy szép útbaigazító tábla is Kaminia-beach felirattal. Számunkra szokatlanul meredek, kanyargós út vezetett le. Nem hosszú, szerintem 300-400 méter lehet.

Ratzakli faluból a Kaminia-beach-re levezető út
A strand már fentről nézve is nagyon szép.

Kaminia-beach – a távoli horizonton Zakynthos szigete
Szélcsendes időben értünk oda, a széles homokföveny mögött csendesen, alig mozogva csillogott a tenger. A partja finom homokos, a víz nagyon sekély. Tapasztaltuk, hogy az ember megunja az életét, mire annyira beér, hogy a víz a nyakáig érjen. Nagyon-nagyon lassan és tényleg csak fokozatosan mélyül.

Széles homokpart
Néhány csoport (szokás szerint csoportonként eltérő színű) napernyő- és nyugágysor húzódott a part mentén. 5 euró/szett/nap, ez volt a 2010. évi átlagos skalai ár is egyben.
Mi vittük a saját napernyőnket és fekvőhelyünket, úgy hogy mi arra a részre táboroztunk le, ahol már véget ért a fizetős napernyők sora.

Napernyők fedezékében
A parton teknőcfészkek vannak, nádrudakkal ügyesen körbekerítve, mintegy védve azokat. Rajtuk tájékoztató tábla, tudnivalók a védett állattal kapcsolatban.

Védett teknőcfészek
A teknőcök védelme érdekében közzétett tájékoztató
Miután elfoglaltuk helyünket a parton, azonnal a vízbe mentünk, a hosszú gyaloglás után erre vágytunk leginkább. De ahhoz, hogy beérjünk rendesen, tényleg meg kellett dolgozni. Mégy
tíz métert és még mindig bokáig ér. Lépdelsz a kis homokredőkön, melyeket a borzolódó víz alakított ilyenre és nem mélyül. Később is csak lassan, fokozatosan.
Ez a part menti 20-30 méter széles víz sáv egyébként délre már nem is langyos, hanem szabályszerűen meleg, úgy felhevíti a nap.
Az egyetlen, ami zavart a beach-en, hogy gyakori rendszerességgel vaddarazsak röpködtek körülöttünk. Megállapítottuk, hogy a darazsaknak a legfejlettebb érzékszerve az orruk lehet. De nem ám a mézre, vagy hasonló édes csemegékre buktak a legjobban (bár a műzliszeleteinkre is lecsaptak), hanem a Gyulai kolbászra. Kénytelenek voltunk a következőképpen enni: nejlonzacskóba benyúl, kenyeret tör, kolbászt harap, nejlonzacskót lezár, de mindezt villámgyorsan. Szendvics készítésére, katonázgatásra esély sem volt. Persze a fenti módszerrel sem mindig sikerült lerázni a darazsat, ha már ott repült a közelben, mint a kamikáze. Hirtelen elvesztette ugyan az illat forrását, de továbbra is a közelben körözött.
Fél óra alatt sikerült ilyen körülmények között valamennyit ebédelnünk, a szőlőt is hasonlóképpen ettük.
Eltelt egy kis idő, a szél kezdett feltámadni, de kellemes volt, mert amúgy a forróság már napernyő alatt is kezdett volna elviselhetetlen lenni. Sűrűn be-be kellett menni a vízbe.
A közelünkben letelepedett (szintén plédre) egy angol házaspár. Negyven-ötven körüliek voltak, az alakjuk rögtön elárulta, hogy melyikük miért éppen olyan, mint amilyen. A férfi vékony, rögtön futott a vízbe, nagy sebességgel gázolt befelé arra a részre, ahol már lehet úszni. A hölgy (kicsit több hurka volt rajta, mint a férjén) inkább letelepedett  a plédre, majd rögtön egy akkora szendviccsel indított, mint a választási malac. Azt is gyorsan ette, egyik pillanatban volt, azután nem. Szerintem a darazsak miatt is. ☺ Egy darázs (vagy több) meg is támadhatta, mert egyszer csak ijedten csapkodott.
A Magnum jégkrémet viszont biztosan nem szeretik a darazsak, mert később mindketten kényelmesen bedörmögtek egyet, nem láttunk hadakozást. (Pedig amikor elkezdték kicsomagolni a hideg finomságot, mondtuk is egymásnak, hogy na, majd ezt nézd meg, s mintegy show-műsorra várva, kényelmesebb helyzetbe rendeződtünk a napernyőnk alatt.
Szerencséjükre, tévedtünk. De, hogy mi milyen undokok voltunk!)
Három óra körül már minden létezőt magamra vettem és a nyakamra terítettem annak ellenére, hogy egyébként a napernyő alatt voltunk. Úgy égetett és szinte szúrva sugárzott a nap. Úgy látszott, már a szeptemberi napozást sem bírom. Csak azért nem indultunk rögtön haza, mert ilyen tűző napsütésben gyalogolni még a napernyő alatti szenvedésnél is rosszabb lett volna.
Bár még ötkor sem szűnt a perzselő hőség, hazaindultunk. Nem arra indultunk, amerre jöttünk, hanem – hogy a zsúfolt főút egy szakaszát elkerüljük – kitaláltuk, hogy végig a part fölött, az azzal párhuzamos murvás úton elmegyünk a Mounda-beach-ig, majd csak ott megyünk fel a főútra. Kegyetlen meleg volt, szerencsére néha beért az út fölé egy-egy fa árnyéka. A Mounda-beach-től felfelé a kellemetlenséget a hőségen túl az út rendkívüli meredeksége is fokozta. Kiszáradt a torkunk, szédelegtünk. Egy terebélyes olívafa árnyékában meg is kellett állnunk rövid időre. Onnan még egy jó nekirugaszkodás és felértünk a főútra. Ott vonultunk – ketten – libasorban, amikor hátulról autókürt hangját hallottuk. Kis szünet, majd ismét. Hogy-hogy nem fér el, gondoltuk, hisz elég széles az út még két autóbusznak is, ráadásul szemből sem jött semmi. A nejem, Marianna nézett hátra először és pillantotta meg az ismerősöket. Együtt érkeztünk Skala-ra múlt szombaton, az érkezés napjának estéjén sétálgattunk, beszélgettünk velük. Egy nagyon kedves házaspár, Erika és Zoli. Bérelt kocsival jöttek és felismertek bennünket. A felmentő sereg! Nagyon jókor jöttek. Így villámgyorsan otthon voltunk.
A zuhanyozást alig bírtam ki, a törülközést meg el is hagytam, úgy égett a bőröm. Kegyetlenül leégtem. Az zavart, hogy ezt tudtam is előre és egész nap a napernyő alatt tartózkodtam, vagy ruhával védtem magam (kivéve, amikor a vízben voltam), de ez a védelem is kevés volt. Ismét belázasodtam estére. Szerintem ennél enyhébb égési sérülésekkel is kerültek már kórházba. Sütött a bőröm, úgy árasztottam a forróságot, mint a kemence. Éjszaka lázcsillapítót is kellett bevennem. Na, néhány napig kerülöm a napsütést, az biztos!